„Magyarország egy nap bekopogtat” – interjú Breier Ádámmal a Havanna, csak oda című filmjéről

Kubába jártál filmes egyetemre, hogyan keveredtél oda?

Ez az iskola Escuela Internacional de Cine y Television (EICTV) egy nagy Campus, a semmi közepén van huszonöt kilométerre Havannától. Tizenöt évvel ezelőtt hallottam először erről a suliról, elkezdtem nekik írogatni, de nem lett belőle semmi. Majd Párizsban egy ismerősön keresztül véletlenül találkoztam olyanokkal, akik pont akkor végeztek, és annyit dumáltak róla, hogy újra felvettem a kapcsolatot a sulival. Kitaláltam, hogy felvételizek és végül felvettek.

És akkor beleugrottál az ismeretlenbe?

Fogalmam nem volt, hogy hova meg miért megyek, de nagyon jó volt az iskola. Ez egy nemzetközi suli, nem a kubai Filmművészeti Egyetem, ezt Gabriel García Márquez és a Fidel Castro együtt találtak ki. Márquez kilobbizta Fidelnél, hogy alapítsanak egy nagy latin-amerikai alapítványt, aminek a célja, hogy legyen hazai filmkészítés és legyen Hollywood mellett más alternatíva a latin-amerikai piacon. Akkoriban nem volt sok latin-amerikai film, nem voltak filmiskolák, és az alapítvány után elkezdték megszervezni a havannai filmfesztivált, és 1986-ban kitalálták, hogy legyen egy iskolájuk. Itt a grapefruit föld közepén, mindentől távol, mert akkor nem tudnak elmenekülni a filmesek, össze vannak zárva. És tényleg hogyha megjelenik Spielberg látógatóba, akkor ő sem tud elmenekülni. Spielbergtől, Coppolán át, mindenki, aki él és mozog már eljött ebbe az iskolába, mert így kaphattak vízumot, és emellett persze kíváncsiak voltak a helyre is. Coppola kétszer vagy háromszor volt, hozott száz üveg bort és főzött mindenkinek spagettit az iskola konyhájában.

Honnan jött a film ötlete? Hogy találtál rá a témára?

A filmterv úgy jött, hogy a követségen volt dolgom, mert elveszett az útlevelem. A magyar nagykövetségen valahogy szóba került, hogy itt még élnek kint magyarok, és nagyon megmaradt bennem, hogy több mint ötszáz magyar él Kubában. Itthon felkerestem Vodál Vera producert és Blaumann Edit operatőrt, és elkezdtem nekik mondogatni, hogy filmet kell csinálni, meg kell keresni a magyar közösséget Kubában. Elkezdtünk írogatni a követségnek, és kiderült, hogy valójában nem emlékszem jól, mert ötszáz magyar helyett alig pár magyar él márcsak Kubában. Szép lassan megszereztük a kontaktokat és előbb utóbb válaszoltak, így kezdődött. 

Hogyan találtad meg a főszereplőket?

Az Irén jelzett vissza először. Tőle tudtunk Ágnesről, vele nem leveleztünk előtte soha. Zsuzsa pedig Horváth János nagykövet kubai élményeiről szóló könyvében az egyik sztori. Ő az a magyar nő, aki szivarral masszírozza az embereket. A valóságban is egy márquezi mágikus realista karakter, ahogy mesél erről az egészről, hogy milyen növényből van ez a szivar, és hogy hogyan kapta egy öreg haiti férfitól ezeket a magokat, mert megmentette az életét. Olyan történetek, hogy az ember nem tudja eldönteni, hogy mennyi a fantázia belőlük.

Az elejétől úgy tervezted, hogy a három nő története lesz a film középpontjában?

Elég sok improvizáció volt ebben a filmben, emiatt is egy hibrid alkotás lett belőle. A VS.hu internetes újságtól kaptunk pénzt, a pályázat egy max. harminc perces film költségeit fedezte, nem külföldi forgatásra volt kitalálva. Végül nagyon kitoltuk és ötvenkét perces lett. A pályázati pénz arra lett volna jó, hogy kimenjünk és kutassunk és utána pénzt szerezzünk, hogy leforgassuk a filmet. Ehhez képest az volt, amit az élet adott, sokszor már az első katató jellegű interjú bekerült a szereplővel. Napról napra fejbe szerkesztettük a struktúrát, de elég hamar kiderült, hogy hármójuk története jól kiegészíti egymást, mert nagyon hasonlóak. Ugyanakkor Irén sokkal többet szerepel a filmben, ő a főhős és van mellette két szereplő, akik kiegészítik az ő történetét.

Hogy érted a film hibriditását?

Egyszerre van benne egy riport-jelleg és egy megfigyelő dokumentumfilm-jelleg is, amit szerintem szeretnek az emberek. Nem egy klasszikus TV doksi és nem is egy fesztivál doksi, hanem valahol a kettőnek a keveréke, mert ennyi idő alatt ezt lehetett úgy megcsinálni, hogy azért kerek legyen.

A magyarok történetei mellett Kuba mindennapjait, lassú változását a szabad piac felé való nyitást is ábrázoltátok a filmben. Ez tervezett volt vagy amit Irén mondott, ahhoz kerestetek témát?

Is-is. Nagy vágyam volt, hogy egy megfigyelő dokumentumfilmet készítsünk, hogy mindent a jelenetekből tudjon meg a néző, mert sok az interjú és az infókiírás, hogy gördülékenyebb legyen a film. Sajnos 477 fok volt júliusban, Irén is haldokolt a lakásban a melegtől meg mi is. A hetven év feletti szereplőket nehezen lehetett mozgatni, emiatt limitált volt, hogy milyen jelenetekre tudjuk őket rávenni. Ezért is kellett ez a hibrid forma, mert nem tudtunk egy kétéves folyamatot végigkövetni, összesen huszonhárom napot forgattunk. Másrészről meg rájöttünk egy ponton, hogy a két történet párhuzamosan fut. Egyfelől van az Irén személyes sztorija meg van a kubai változások története. A film dramaturgiája, hogy van egy változó  ország, a film elején elindul ez a dramaturgiai ív majd lezárul. Ezzel szemben a szereplőkben inkább egy állapot van, a múltjukról mesélnek, ami kiegészíti ezt a történést. Bemutatja, hogy hogyan jutottunk el ide, ahhoz, ami ma történik Kubában.

Irén, Ágnes és Zsuzsa élettörténetében sok a közös vonás, az interjúkban gyakran nosztalgiáznak. Ennyi év után is ilyen fontos nekik Magyarország?

Annak ellenére, hogy Kubában élnek ötven éve, magyar állampolgárok tartózkodási engedéllyel. Mindig egy kicsit kilógtak a kubai társadalomból, ők külföldiek. Összeházasodtak és egy burokban éltek, a 70-es 80-as években kétévente egyszer egy hétre haza tudtak jönni. Irénnek a legnagyobb ajándék, ha valaki megjelenik egy HVG-vel. Mindegyikükben benne volt ez az erős nosztalgia-érzés és ez nagyon szép volt. Mintha vártak volna valakire. Tudják, hogy ott van a hazájuk és ez nekik milyen fontos, de kutya nem foglalkozik velük, és mintha tudatosan vagy nem, de reménykedtek, hogy egy nap bekopogtat hozzájuk Magyarország, és azt mondja, hogy érdekel mi van veletek és nem felejtettünk el titeket. Zsuzsára nem annyira jellemző, de Irén azért is ment ki Kubába, mintha kiküldte volna Magyarország, hogy tanárként építse a szocializmust.

A Kubáról szóló filmekben folyton utcán táncoló boldog embereket látunk. Mit gondolsz Kuba romantizálásáról? Te kritikusabban álltál ehhez a dologhoz?

Akármennyire is tudom a kubai realitásokat, én szeretem ezeket az embereket, én továbbra is hiszek a kubai romantizálásban, én a filmben is ezerrel nyomtam, mert tényleg van benne valami. Viszont a valóságban - akkor is hogyha szépnek próbáljuk mutatni - az interjúkból rögtön kiderül, hogy sok minden nem működik, és ez volt az erősebb szál. Amikor Havanna egyik fizetős Wifi helyén egy internet dílerrel forgattunk, az életkedvem is elment, olyan nyomasztó képet festett az országról. Poénból mondtam a kubai barátomnak, hogy kell valaki aki feldicséri és azt mondta, hogy ahhoz egy színészt kellene találni. Ennek ellenére Kubában van egy nagyon erős nemzeti öntudat, a legnagyobb rendszerutálók is imádják a hazájukat, magát a szigetet, ezt a helyet, ezt az érzést.

Neked miről szól ez a film?

A film ebből a szempontból is hibrid. Egyszerre szól az emigrációs tudatról és arról, hogy milyen nem a saját hazádban élni. Másrészről meg Kubáról. Arról, hogy hasonló szituációban van, mint Magyarország 1987 ás 1991 közötti években.

Amikor megmutattad nekik a filmet, mi volt a reakciójuk?

Örültek neki, gyorsan beszéltünk telefonon pár percet, minden perc egy két euró Kubában. Az Irén viszont mondta, hogy nem tetszett neki, hogy túl sokat látjuk otthon kombinéban.

A VS.hu-n több mint 120 ezer ember nézte meg a filmet, most pedig az Art + Cinema moziban is teltházzal mentek a vetítések. Meglepett ez a nagy érdeklődés?

Nagyon örültem. Nem számítottam rá, hogy ilyen sokan meg fogják nézni. Nem az első héten nézte meg 120 ezer ember, szerintem Fidel Castro halála sokat segített a nézőszámon. Karácsony után hirtelen rengetegen megnézték, az a fura, hogy eltelt fél év és még midig több ezren megtalálják. A mozivetítéseket sem értem, mindig meglepődöm, hogy teltház van. Nem emeljük ki az eseményt, hanem valahogy megtalálják az emberek, ami nem csak a filmnek köszönhető, hanem Kubának. Kuba rengeteg embert izgat, mindenkinek van egy titkos Kuba szerelme. Én sokszor ezt látom a vetítéseken, amikor mondják a film címét Havanna, csak oda, mintha repülőjegyet venne az ember Havannára kérek egy jegyet, csak oda.

Mik a további terveid?

Alapjába véve fikciót tanultam nem dokumentumfilmet, állandóan kisjátékfilm, nagyjátékfilm fikciós tervekkel bombázom a pályázati lehetőségeket. Emellett most fejeztünk be egy dokumentumfilmet, ami egy lírai portré Krasznahorkai Lászlóról. Most volt éppen a picture lock.

Orosz Anna