Az emberi jogi dokumentumfilmeket sokszor érik olyan vádak, hogy a bemutatott sorsok megterhelőek, lehangolóak, és egy reménytelen üzenettel hagyja el a néző a mozitermet. Ám ha a reggeli kávé kavargatása során, munkába menet a buszon utazva vagy kutyasétáltatás közben is bevillannak képek a filmből, akkor ez az élmény ott motoszkál a szürkeállományunkban. Lehet, hogy egy ilyen alkotás felkavar és letaglóz minket, zsibbadt fejjel próbálunk kibotorkálni a teremből, viszont a filmben látott igazságtalanságoktól megindultan, másfél órán keresztül átadtuk magunkat egy történetnek, amely ráirányította a figyelmünket azokra a küzdő vagy küszködő hétköznapi hősökre, akiket megfosztottak alapvető emberi jogaiktól.
Tizennégy éve rendezték meg az első Verziót, amely azóta is az egyetlen emberi jogi dokumentumfilm-fesztivál Magyarországon. Mai szemmel újranézve a programot, nem szükséges letörölgetnünk róluk a rászáradt porréteget, a bemutatott filmek történetei, a felmerülő társadalmi átalakulások, kérdések és problémák nem halványultak el.
A Verzió Blog szerzőiként 14 év / 14 film címmel posztról-posztra bemutatjuk az eddigi fesztiválokat. Emellett kiemelünk egy ikonikus alkotást, amely egykor a közönségre, szakmára is nagy hatással volt, és máig viszonyítási pontnak számít a dokumentumfilm történetében. Úgy hisszük, hogy ezek az alkotások esszenciális képet mutatnak az adott év politikai, társadalmi helyzetéről, mégis kortalan remekművek.
Zádori Zsuzsanna fesztiváligazgató, Oksana Sarkisova programigazgató, az OSA Archívum (Open Society Archives) munkatársai, és külsős munkatársként Pócsik Andrea filmkritikus 2004-ben a nagysikerű prágai One World Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál példáját követve 23 országból, 40 változatos témájú és stílusú kortárs dokumentumfilmet hoztak el a Toldi Mozi termeibe. A Verzió elnevezésre a szó játékossága miatt esett a választás: Re-Verzió, DiákVerzió. Emellett a fesztivál szervezőinek fontos volt Erdély Miklós Verzió című filmje és rendezői hagyatéka, mert látásmódja kísérletező, igazságkereső, merész és egyedi.
Olyasmi, mint a Verzió logója: alul a kis gyenge lábakon álló emberke magasra tartja a masszív V betűt, amely egyszerre jelent terhet és dicsőséget. A Verzió pálcikaembere minden nehézség ellenére van, létezik, sőt, mer. A szervezők nem a beszélő fejes, beállított és az újrajátszásra építő tévés dokumentumfilmeket akartak bemutatni, hanem cinéma verité stílusú, illetve a megfigyelő, feltáró típusú antropológiai filmeket kerestek. Ezzel együtt, aki már látott dokumentumfilm-forgatást, tudja, hogy minden beállítás és kompozíció hátterében rendezői döntések húzódnak.
Az első fesztivál külön figyelmet szentelt a roma tematikájú filmeknek, amelyek megörökítik a különböző országokban élő romák kultúráját, hagyományait, és életkörülményeit. A szervezők a filmek kiválasztásánál fontosnak tartották a változatos formanyelvet és megközelítést. Emellett lényeges szempont volt az is, hogy az önreprezentáció, a roma alkotók bemutatása teret kapjon, ugyanis méltatlanul kevés figyelemben részesültek. Az első év programjában az Elbert Márta alapította Roma Médiaiskola diákjainak munkáit vetítették: ezekből a Jobb a Fradi! került a főprogramba, a többi a Toldi Mozi előterében elhelyezett monitoron futott. A roma tematikájú alkotások: Drága Dyana, Ez az a sín, Hitetlenek, Jobb a Fradi!, Kenedi visszamegy, Kitagadottak, Parno Graszt: Ünnepek és hétköznapok, Sivatagi nomádok c. filmek a fesztivál vázát adó tematikus blokkokban jelentek meg.
Hat különböző blokkba sorolták a filmeket. A Világfalu a globalizáció társadalmi hatásait vizsgálta, mint például a Drága Dyana című abszurd humorú szerb film, ahol a Belgrád külvárosában élő roma menekültek buherált hibrid-járműveket építenek hulladékot gyűjteni, viszont ezeket a masinákat a rendőrök nem díjazzák. A Női hangon tematikus blokk a változó nemi szerepeket mutatta be. A Ne aggódj, majd elmúlik egy svéd konzervatív kisvárosban a rendezőnő három leszbikus kamaszlány kezébe ad kamerát, hogy önmaguk dokumentálásával közeli képet kaphassunk identitáskeresésük folyamatáról. A Kísért a múlt című blokk a feldolgozatlan múlt bűneit és a politikai elnyomást vette górcső alá, az S-21 – A vörös khmerek halálgyára a kambodzsai vörös khmerek által elkövetett népirtás helyszínére, a Pol Pot-rezsim állambiztonsági központjába visz vissza minket, ahol huszonöt év után fogoly és fogvatartó újra találkozik. A Mi leszek? filmek csoportjában a fiatalok problémái és az értékválasztás álltak a középpontban. A Csendország című filmben a gyimesi faluban élő siketnéma kisgyerek, Alfi a családjától kapott fényképezőgép segítségével egy újfajta módon lép kapcsolatba az őt körülvevő világgal, ezt a lelkes és kíváncsi felfedezést örökíti meg a rendező. A Csapdában a kisebbségben élők (romák, menekültek, mélyszegénységben élő emberek) és kirekesztettek sorsát követhettük nyomon. Az Elvtársi segítség egy megdöbbentő film, amely rávilágít 2002-ben a Kínában történt kivégzések és a szervátültetések közötti összefüggésekre – egy embert főbe lőnek, és száz méterrel arrébb elkezdődhet egy szívműtét. A Képek ereje blokkban az alkotások a jelképek és eszmék közösségre gyakorolt hatását vizsgálták, Észak-Korea – Egy nap az életben című film Hong Sun Hui család életébe nyerhetünk betekintést, ahol megfigyelhetjük, hogy Vezérük, Kim Dzsong látható és láthatatlan eszmei jelenléte milyen direkt hatással van a családtagok mindennapi cselekedeteire.
Már a fesztivál első évétől a kapcsolódó programokhoz tartoztak a középiskolások számára szervezett vetítések (az első évben négy filmet láthattak a diákok: Észak-Korea – Egy nap az életben, Örökké idegen, Jobb a Fradi!, Drága Diana). A fesztivál egyik legfőbb célja volt, hogy minél szélesebb rétegekhez eljutva minél több diákkal beszéljenek az őket körülvevő társadalmi kérdésekről: szegénység, élet a háborúban, hajléktalanság. Emellett a Közép-európai Egyetem (CEU, Central European University) közreműködésével Képmások – Más képek címmel rendeztek műhelybeszélgetéseket, amelyeknek egyik fontos panelbeszélgetése a romák dokumentumfilmes ábrázolásáról szólt.
A Verzió védnökei a korábban is említett Jancsó Miklós (filmrendező) és Kőszeg Ferenc a (Magyar Helsinki Bizottság elnöke) voltak. A fesztivált Göncz Árpád nyitóbeszéde indította útnak, amelyet Papp Gábor Zsigmond filmje az Ügynök élete teltházas premierje követett. A rendezvénysorozat vendégei között a programban szereplő számos neves rendező mellett szerepelt Harry Wu kínai emberi jogi aktivista, az Elvtársi segítség rendezője, és Igor Blazevic a prágai One World dokumentumfilm igazgatója, aki jelenlétével és tanácsaival is segítette a fesztivált.
Az első Verzió katalógusát böngészve nehezen tudtam dönteni, melyik filmről is írhatnék bővebben, mivel voltak olyan nagyhatású alkotások, mint Aileen. Egy sorozatgyilkos élete és halála. Nick Broomfild ikonikus alkotása egy sorozatgyilkos nő kivégzéséhez vezető utat dokumentálta. Aileen Wuornos múltjának színterein barangolva a film végén már nem egy hírhedten agresszív sorozatgyilkost, hanem egy beszámíthatatlan, paranoid hajlamokkal küzdő védtelen embert látunk. A számos nemzetközi fesztivál-elismerést elnyerő alkotás, a már korábban is említett S-21 – A vörös khmerek halálgyára, a kambodzsai népirtásról szóló film is megérne egy külön cikket. Végül Papp Gábor Zsigmond művét, Az ügyök életét választottam, mivel a magyar dokumentumfilmek között egy olyan alkotás, amelyet minden gimnazistának látnia kellene, és nem csak az archív felvételek és a filmet átható fanyar humor miatt, hanem, mert egy korszak hiteles lenyomata és éles kritikája.
Az ügynök élete (Life of an Agent, 2004)
A Kádár-korszakban működő Belügyi Filmstúdióban 1958 és 1988 között számos oktatófilm készült. Ezeket oly nagy titkolózás övezte, hogy a mozigépészeknek el kellett hagyniuk a termet vetítés közben. A rendező Papp Gábor Zsigmond és a forgatókönyvíró Tamási Miklós (az OSA munkatársa) archív tekercsek tömkelegét nézte végig. Húsz perces blokkokban a négy leggyakrabban előforduló állambiztonsági téma köré építették fel dokumentumfilmjüket. Ezek az archív kis- és nagyjátékfilmek lépésről-lépésre bemutatták, hogy a példaértékűen dolgozó titkosrendőr hogyan hajtja végre a feltűnésmentes követést, a poloskák és megfigyelő eszközök elhelyezését, a házkutatást és a beszervezést. Ami külön érdekesség a filmben, hogy a beszervezett amatőrök, az „ügynökök” munkája mellett, a tartótisztek és állambiztonsági szakemberek lépéseit is megismerhettük. Megtudhatjuk, hogy a célszemély követése közben hogyan álcázzuk magunkat újsággal és zacskóstejjel, mintha csak bevásárlásból jöttünk volna. Ezen kívül azt is elsajátíthatjuk, hogy amíg a páciens egy hosszú sor végén várakozik tüdőszűrésre, addig házkutatás céljából gyurmamintát vehetünk kulcsáról.
Emellett azt is megmutatták, hogyan szervezzünk be valakit körmönfont módszerekkel, hol találkozzunk, és milyen fedőtörténetet mondjunk, ha összefutnánk egy ismerőssel. Az archív felvételek közben pontos és száraz narrációt hallunk, a négy blokkot fiktív jelenetek szakítják meg, a vasárnapi ebédjét fogyasztó „gyanús célszemély” megfigyelése közben hallhatjuk a nyomozók elcsigázott és humoros CB-rádiós beszélgetéseit, amelyeket Tamási Miklós valós ügynökjelentésekből kiindulva írt meg. A megrendezett jelenetek érzékeltetik, milyen sok energiát, pénzt és erőfeszítést fordított arra a korabeli Belügy, hogy a legapróbb részletekig dokumentálja az emberek mindennapjait. Tizennégy év távlatából a mai néző már hitetlenkedve tekint a filmre, de a kádári állambiztonság tevékenységét még mindig egyszerre láthatja nevetségesnek, hátborzongatónak, de leginkább abszurdnak. Filmjét a rendező korrajznak vagy inkább rendszerrajznak szánta, „amelynek lényegéhez tartozott, hogy tudni akart mindent, mert félt, hogy az állampolgárai nem eléggé félnek tőle.” Papp Gábor Zsigmond további filmjei besúgó témában: A kémek a porfészekben, és Az ellenség köztünk van. Ha az Ügynök élete nem készült volna el, akkor ezek az oktató- és propagandafilmek végképp megmaradnak a kommunista állambiztonság belügyének, és a volt Izabella utcai filmstúdió zárt ajtói mögött rekednek.
Ha kedvet kaptak a fent említett alkotásokhoz az OSA Archívum (Open Society Archives) filmkönyvtárában az első Verzió programja mellett, több mint négyezer emberi jogi dokumentumfilmet nézhetnek meg a látogatók díjtalanul.
Orosz Anna
