A pillanatnyi űr. Maija Blåfield: A képzeletbeli
Számos dokumentumfilm tett kísérletet Észak-Korea valóságának bemutatására, köztük a közelmúltban Vitaly Mansky A nap árnyékában (2015) című munkája, amely illegálisan felvett és kicsempészett felvételek segítségével enged betekintést egy észak-koreai család mindennapjaiba. Maija Blåfield finn képzőművész és rendező azonban egy másik szemszöget választ a téma megközelítéséhez legújabb munkájában, az A képzeletbeliben, amelyben illegálisan terjesztett nyugati filmek hatását mutatja be észak-koreai interjúalanyainak valóságérzékelésére. A film hat éven keresztül készült, Kína és Észak-Korea határán és a koreai demilitarizált zónában, turistautak során.
Fotó: A képzeletbeli
Blåfield kétoldalú tükröt tart elénk: Észak-Korea prekoncepciók és minimális információ mentén épül fel a nyugati néző képzeletében, ahogy a nyugati világ képe is hasonló hiányoságokkal ölt alakot az észak-koreaiak fejében. Mi történik azonban, ha egy ismeretlen világról alkotott képzetek szabályrendszerei felborulnak? Ha a két, látszólag hermetikusan elzárt, párhuzamosan létező világ között portál nyílik, méghozzá a nyugatról érkező hulladékba rejtve vagy a kínai határon átcsempészve? Márpedig – filmek formájában – éppen ez történik. Ahogyan a nyugati néző számára az Észak-Koreából kicsempészett filmek nehezen értelmezhető valóságot mutatnak, úgy a nyugati filmek hatása is hasonlóan borítja fel az interjúalanyoknak a valóságról kialakult képzeteit.
A film vizuális világa is erre a valóságtorzulásra reflektál: a látszólag statikus tájképek torzulnak, formálódnak, roncsolódnak, néhol speciális effektusokkal egészülnek ki. A felvételekben egyszerre reprezentálódik az észak-koreai társadalom megingathatatlansága, és az ide betörő, furcsa, új képek, melyek szépen lassan átírják e valóság szabályrendszerét. Különösen megkapó erővel hat az egyik olyan ritka beállítás, amelyen emberek szerepelnek: a felvételeken szereplő járokelők kíváncsisággal szemlélik a kamerát, tökéletes vizuális analógiát alkotva a külvilág valóságát kémlelő észak-koreai állampolgárokról. Az interjúalanyok megható, néhol szürreális beszámolókon keresztül mondják el saját élményeiket a nyugati filmekkel kapcsolatban, amely beszámolók által mi is közelebbi képet kaphatunk az észak-koreai valóságról. A rendező transzparensen tárja elénk saját, az országról alkotott képét, a kérdéseire érkező válaszok jól tükrözi azokat a fogalmakat és képzeteket amelyek olyannyira eltérő jelentéssel bírnak a két kultúra két különböző valóságában.
„Milyen volt látni a filmben a szabad környezetet, amikor ti Észak-Koreában nem beszélehetettek szabadon?” „Hogy érted azt, hogy »nem beszélhettünk szabadon«?” – hangzik el többek között a fenti párbeszéd, amely leleplezi egyrészt a szabadság fogalmának ambivalenciáját, másrészt elénk tárja a rendező saját, az Észak-Koreai valóságról alkotott elképzeléseit, amelyek néhol túlságosan önigazolóan hatnak.
Fotó: A képzeletbeli
A rendező Tzvetan Todorov francia-bolgár filozófus fantasztikum-elméletén keresztül értelmezi azt a folyamatot, amely ezekben a nézőkben végbemehetett. A nyugati filmekben nem csak saját országuk a helyi propaganda által végletekig méltatott katonáit láthatták a főgonoszok szerepében Lee Tamahori Halj meg máskor (2002) című filmjében, vagy ismerhettek rá valamelyest saját társadalmukra a Mátrixban, hanem ennél zsigeribb élményekben is részük lehetett. Visszatérő motívum volt az emberi kapcsolatok, azon belül is a romantika és intimitás kérdése. „Én sosem láttam a szüleimet ölelkezni.” – hangzanak az egyik interjúalany szavai, amely a gyakran emlegetett politikai és gazdasági hiányokon túl egy egészen más, érzelmi és érzelemkifejezési hiányra világítanak rá.
A nézőben egy idő után felmerül a kérdés, hogy hogyan fértek hozzá a megszólítottak olyan technológiákhoz, amelynek segítségével meg tudták nézni a filmeket. Bár néhány beszámoló során ez kiderül, az elmondottak arra engednek következtetni, hogy az interjúalanyok azon kiváltságos kevesek közé tartoztak, akik például megengedhettek maguknak egy 300 dolláros Kínából csempészett számítógépet. Blåfield filmje arról sem szól, hogy hogyan értették meg nézőik ezeket a filmeket, nem voltak-e nyelvi vagy egyéb megértési akadályok, ahogyan az sem derül ki, milyen szankció járhat az illegális filmek megnézéséért. A kontextus mellőzése ebben az esetben tudatos alkotói döntés, amely támogatja a film atmoszférikus, fantasztikumba hajló felütését, illetve a nyilatkozók anonimitásának megőrzését. A film egyedisége friss szemszöget kíván nyújtani Észak-Korea valóságának megértéséhez – igaz, ehhez sokkal mélyebbre kellene nyúlnia „a képzeletbeli” határánál.
Knopp Eszter
