A Rosia Poieni Európa második legnagyobb rézlelőhelye, ahol a Ceaușescu-korszakban kezdték meg a kitermelést, ekkor több mint háromezren dolgoztak a bányában. A lakosok eleinte örültek a beruházásnak, hiszen az jobb megélhetést ígért számukra, de hamar ki kellett ábrándulniuk. A médiában megjelenő büszke híradások ellenére káros hatású volt a rézkitermelés. 1986-ban a zagytározó gátja átszakadt, így a melléktermék a közel ezer lakosú Geamăna falu melletti tóba ömlött. Mostanra a zagy 130 hektárt terít be, ezzel ellehetetlenítve az életet. A cián és kénsav tartalmú ipari hulladék vízszintje évente körülbelül egy méterrel növekszik. A bányahordalék a házakkal együtt a temetőt is elnyelte, az elhunytak szeretteinek lehetőségük sincs az exhumáltatásra. A főszereplő szavaival élve: „Nem maradt hely, ahova gyertyát vagy virágokat tudnánk vinni.” Több, mint 300 család kapott kárpótlási díjat, ám ez arra sem volt elég, hogy a városban új életet kezdhessenek. A pezsgő, élettel teli közösségre ma már csak az egykor a falu melletti dombon álló görögkatolikus templom zagyból kiemelkedő tornya emlékeztet.
Ahol régen aludtunk (Matthäus Wörle)
A Környezetvédelmi Minisztérium 2013-as mérések alapján kb. 15 millió euróra becsülte a völgy helyreállításának költségeit, ezt azonban az állam nem finanszírozza. Az elsüllyedt falu mára a katasztrófaturizmus célpontja lett, viszont az állami szervek ennek nem örülnek. A zagytározó nincs biztosítva, veszélyes lehet. Senkinek nem tanácsolják, hogy oda menjen, próbálják visszatartani a turizmust, ám a templomtorony nem mindennapi látványa mégis sokakat odavonz.
Mätthaus Wörle 2020-ban először diplomamunkája részeként forgatott rövidfilmet a témáról, azonban a Covid-19 miatt le kellett állnia a forgatással. 2022-ben tért vissza csapatával a helyszínre, és ennek eredményeképpen készült el az Ahol régen aludtunk. A német rendező szerint a témaválasztás hasonló a szerelemhez: ha az ember nem tud a témával akár éveken keresztül szenvedélyesen foglalkozni, az rossz hatással lesz a projektre, és a szereplőknek sem előnyös.
A film főhőse, Valeria Praţa a szinte teljesen víz alá került falu utolsó lakosa. Legtöbbször közeli kameraállásból láthatjuk az idős asszonyt, miközben a napi teendőit nézve halljuk narrációját is. A jelen idejű képek ötvözése a narrálással olyan érzetet ad, mintha saját nagymamánkkal töltenénk a napot. „Nagyon fontos volt számomra, hogy kifejezhessen mindent, amit érez és amin keresztülmegy, emellett az is, hogy lássuk, hogyan változik a hangulata” – nyilatkozta a rendező egy interjúban.
A dokumentumfilmeknek többfajta funkciójuk lehet. Az Ahol régen aludtunk főként megörökítő alkotásként értelmezhető. A rendező nem avatkozik bele az események folyásába (nem is tudna), csak szemlélőként mutatja meg azokat. „Soha nem mondtam neki: »Meg tudnád ezt csinálni?«, »Meg tudnád ezt ismételni?«, »Elnézést, kellene egy közelebbi felvétel ehhez« vagy bármi ilyesmit. Egy pár nap elteltével már úgy érezte, hogy bármit megtehet, amit akar.” – mesélte Wörle a Valeriaval való közös munkáról. A készítők követik, hogy mi történik a főhőssel, de nem elemzik azt. Csak egy család és a falu lakóinak a szempontját mutatják be, ami nem ad sokféle értelmezésre lehetőséget. A film közel enged a főszereplőhöz, átadja a fájdalmát, így válik kifejezővé. Látjuk a szeretett falu elvesztését, a tehéntől való búcsúzást és a rossz körülmények által kikényszerített költözés pillanatait is. Valeria sírását és átkozódását hallva nehéz nem együttérezni. Az időskori magány erőteljesen jelenik meg, amit súlyosbít a falu elnéptelenedése. A főszereplőnek az állatai jelentik a közösséget, csak ritkán látja a családját. Habár a film végén hozzájuk költözik, mégis kívülállónak érzi magát. A rendező szavaival élve: „A végén sokat sírt, és ez érezhető a filmen is.”. Wörle szerint alkotása nem próbálja meggyőzni a nézőit a helyzet elleni fellépésre: „Nem aktivista filmet akartam készíteni, hanem megfigyelőt. Ez nem félreértendő, több szempontból is fontosnak tartom az aktivizmust és a szabadidőmben néha én is foglalkozom vele. […] De a történetmesélés terén túl egyszerű lenne megmondanom, hogy mi a helyes és a helytelen. Én vagyok az, aki utat mutat. Ezért a (környezetvédelmi) problémához érzelmi szempontból közelítek.” A rendező felismerte privilegizált, nyugati fogyasztói helyzetét. Ráébredt arra, hogy nincs joga lenézni a bányászokat, hiszen az általuk kitermelt ércet ő is felhasználja. Mindannyian a globális kitermelési probléma részei vagyunk, amelynek csak egy példája a káros romániai rézbányászat. Bár Valeria oldalán áll, nem érzi úgy, hogy az ő feladata lenne elítélni a bánya dolgozóit, inkább megpróbálja megérteni a motivációikat.
Ahol régen aludtunk (Matthäus Wörle)
A képi világ színekben szegény, egyhangú, ebből azonban kiemelkedik a zagy vibrálóan narancssárga tónusa. Ez a kifejező kép hangsúlyozza a folyadék mérgező közelségét. A rendező előszeretettel használ totálplánokat. A tájképek szépsége mögött a rideg valóság áll, ez az ambivalencia pedig ránk is átragad. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy elszakadást jelentenek a főhős érzelmeitől, a hangulatuk mégis belesimul Valeria lelki világába, és tükrözik a személyes helyzetét. Ha csak a vizuális stílus alapján próbálnánk besorolni a filmet egy kategóriába, valószínűleg inkább játék-, és nem dokumentumfilmre tippelnénk. Ez azért lehet, mert a klasszikus dokumentumfilmes eszközök helyett, mint például a mozgó kamera, sokszor pusztán esztétikus vagy többrétegű megoldásokkal találkozunk, mint a fentebb említett természeti képek.
A történelmi kontextust a szocializmus korszakából fennmaradt archív híradórészleteken keresztül mutatja be a film. A mozgóképek szatirikus képet festenek a Ceaușescu-korszakról, a múltbéli hazug jövőképet a sivár jelennel, a pusztulással állítják szembe. A kommunizmusra jellemző, dicső hangvételű felvételek a korban tervezett hatással ellentéteseket érnek el. Erre példa, amikor gyerekek mondják fel a dicsekvő, betanult, propagandisztikus szövegeket. A filmkészítés folyamatának fontos része volt az archívok felkutatása, Mätthaus Wörle szerint a feltárómunka hozzásegítette ahhoz, hogy megérthesse a film szereplőit. Nem akarta „ellopni” a kiszolgáltatottak történeteit, mint sok dokumentumfilmes, akik nem tájékozódnak forgatás előtt. Konkrét választ nem talált arra a kérdésre, hogy mikor van egy rendezőnek joga a szenvedésről forgatni. Ám a hozzáállása megismerése után arra juthatunk, hogy az azonosulás a legfontosabb számára.
Nem véletlen nevezték egy emberi jogi filmfesztiválra az alkotást: „Egyszerűen arra kényszerítettek, hogy feladjuk jogainkat.” – mondja Valeria Praţa. A zagy felkúszik a nő otthonába, elönti a konyhát, a lakóhelye használhatatlanná válik. Az ivóvizet a fia szállítja neki a városból, hiszen az elszíneződött folyadék mérgező. „Az első rossz jel az volt, mikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, ami akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük.” – Nicolaie Praţa, Valeria egykori férje nyilatkozott így egy régebbi interjúban. A főszereplő védtelenül nézi, ahogy személyes tárgyai elégnek, hiszen muszáj elköltöznie, és sajnos mindent nem tud magával vinni. Ugyanezt a tehetetlenséget érezhették Geamăna lakosai, miközben szeretett otthonaikat elnyelte a zagy.
A központosító hatalom vezetői jellemzően a saját érdekeiket keresve és a hosszútávú következményekkel nem számolva hoztak döntéseket. Ezek a közösség igényeit nem tükrözték, érdekeik a háttérbe szorultak. Az ilyen intézkedéseknek tökéletes példájául szolgál Geamăna tragédiája is. Az Ahol régen aludtunk egy felelőtlen döntés következményeit mutatja be, miközben az emberi kapzsiság határtalanságával szembesít.
Az emberi jogokon kívül központi téma a környezetvédelem, ami a rendezőhöz is közel áll. Azzal az elhatározással indult neki ennek a filmjének, hogy olyan égető problémákat jelenítsen meg, mint a természet szennyezése. A kamera sokat időzik a tájon, olyan mintha szóra akarná bírni azt. A természet szinte megelevenedik, szereplővé válik. A néma táj, az állatok és a falu egykori lakosai, akik már képtelenek elmondani az igazukat, mind Valerián, az egyik utolsó lakoson keresztül találnak képviseletre. Az idős asszony sorsán keresztül emberi arcot kap a környezeti katasztrófa tragédiája.
Egy román hagyományt követve Nicolaie, a főszereplő férje gyűjtötte össze a házuk alapanyagának szánt fát még tizenhat évesen. A szokás szerint addig tartogatta a fát, amíg meg nem házasodott. Ezek után a pár együtt építette fel közös otthonát. A rendező és Valeria egyetért abban, miszerint a helyzethez képest ideális, hogy a Praţa család házát lebontották és az építőanyagot el tudták szállítani. Így nem esett áldozatául a mérgező folyadéknak az emlékeket őrző épület.
Ahol régen aludtunk (Matthäus Wörle)
A főhős egyfajta mementót hagy maga után, amikor a kerítésére rögzített lécre írja fel szénnel a nevét és születési évét. Ezzel jelképesen tudatja a nézőkkel, hogy egy darabja odaveszett a faluval együtt. Bár fizikailag nincs rá lehetőség, de lélekben szeretne a szüleivel és a falu egykori lakosaival együtt nyugodni. Valeria ráír a saját „fejlécére”, ezzel nyomot hagy maga után Geamănaban – a film eközben emléket állít egy eltűnt közösségnek.
Források:
Hajner, G. (2013. 10 04). Szászavinc: Az elsüllyedt falu. Magnificat.
Hajner, G. (2014. 09 20). Szászavinc - Az elpusztított falu. Amiről a történelemkönyvek nem írnak, Magyarország.
The dark side of Rosia Poieni, Europe’s second largest copper mine. (2016. 10 15). SystExt.
Wörle, M. (2024). Art of observation. (A. Wilkinson, Kérdező)
Sav Lenka és Font Anikó
Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék hallgatói
