Egy ennyire termékeny művész több mint 60 évnyi munkásságáról próbálok most vélekedni, miközben igyekszem csitítgatni a rajongólány énemet, kevésbé elfogult vizek felé evezve.
Agnès Varda, igaz, nehezen besorolható alkotó, leggyakrabban a nouvelle vague nagyanyjaként, meghaladójaként, szerves részeként és meghatározó női rendezőjeként tartják számon. A rögtönzések és az eredeti helyszínek, melyeket áthat a szubjektív realizmus, már a kezdetekben egyre közelebb vitte Agnès-t (így fogom nevezni mostantól, akárcsak egy barátot…) a dokumentumfilm műfajához, ugyanakkor lehetőséget nyújtott a véget nem érő formai kísérletezésre is. Tartalmilag sokszor az olyan aggasztó olasz neorelista témák köszöntenek vissza filmjeiből, mint a háború utáni nehéz gazdasági helyzet, a szegénység, és a mindenütt jelenlevő igazságtalanság. Az egyedülálló Agnès-pecsét minden művén díszeleg: mind a mai napig megajándékozza nézőit azzal, hogy kísérletezéseivel megmutatja mennyi határtalan lehetőség rejlik a képben. Fikciós és nonfikciós filmjeinek egyedisége egyaránt abban rejlik, hogy több művészi ágazatot is beleemel az alkotás folyamatába. Agnès szerint a film minden egyes eleme és összes közreműködője együttes erőként kell, hogy létrehozza az egész műalkotást. Önmaga cinécriture-nek (filmírásnak) nevezi ezt a fajta módszert, ahol igazán a vágóasztalon készül el a végleges és összefüggő motívum – a film.
A zsenialitás és az őrület határán mozgó rendezőről van szó, akinek interpretálásában még egy ügyetlenül megrajzolt szív – véletlenszerűen megjelenítve a képernyőn – is őszinte hatást tud kelteni, de erről majd később…Igen, talán ha egyetlenegy szóval kellene jellemeznem a művésznőt, a nyíltszívű szót választanám. A sokszor felmerülő kérdés, hogy mennyire lehet objektívan készíteni egy dokumentumfilmet - hol van az a bizonyos határ amit a rendező nem léphet át, mert így befolyásolná a nézőt - Agnès-nél egy abszolút szubjektív irány felé hajlik. Meg sem próbálja kivonni magát a filmjeiből, épp ellenkezőleg, saját kíváncsisága, véleménye, együttérzése és félelmei körüljárják a remekműveit. A gyakran használt kézikamera egyidejűleg vezeti Agnès-szal a szemünket, vele együtt fedezzük fel a történeteket, emberi sorsokat, így sikerül közelebb hoznia abszolút banálisnak és triviálisnak látszó kis életmorzsákat és a filmkészítés művészetét egyaránt. A kreativitás istennője képes bármit a képernyőre teremteni – a gyerekkor emlékeitől kezdve a fából faragott sirályokig – és mindezt abszurd humorával és játékosságával fűszerezi, páratlan filmes élményt garantálva.
A vékony kötél, amin Agnès táncol dokumentumfilm és fikció között arra a döntésre késztetett, hogy mindkét műfajról írjak. Rögtön az első narratív filmje egy kiforrott rendezői koncepciót sejtet - a La pointe-courte felsorakoztatja a nouvelle vague egzisztenciális kérdéseit, neorealista stílusban bemutatva egy halászfalu tényszerű mindennapjait. A következő filmje, a Cléo de 5 á 7 (Cléo 5-től 7-ig) hasonlóan a mikrokozmoszból indul ki - egy befutott énekesnőt kísérünk végig élete két óráján a haláltól rettegve, majd áthalad a makrokozmoszba, ahogy betekintést nyerünk egy látszólag eseménytelen párizsi délutánba, amely felett vészesen lebeg az algériai háború borzalma.
Számomra azonban az Agnès Varda név hallatán sok-sok éven keresztül a Le bonheur (Boldogság) című film jutott eszembe. Felejthetetlen alkotásként, a 60-as években szokatlan és vitás témájától kívül a film hihetetlen vizuális és audiovizuális világával is megbabonázott. A rendezőnő egy látszólag idillikus családi képet fest le, azonban a szakadék a férfi és női szféra között mérhetetlen: az apa élete mozgalmas, élénk, zajos; ellenben az anya mindennapjai monoton rendszerben telnek, elvégzi a házimunkákat, majd betakarja a gyereket alvás előtt, mindezt egyedül és csendben. Később a férj talál magának egy szeretőt, és az ő szavaival élve “sokszorozni akarja ezt a örömöt” a családjával is. A feleség reakciója és halálának kétséges körülményei viszont nem hozzák közelebb a boldogsághoz. Ami még ennél is lényegesebb, hogy a ciklikus női feladatok a legnagyobb természetességgel szállnak át az „új” anyára. A tökéletes családi kép a végén is megmarad, de az élénk képi világ és az intenzív zene kényelmetlen érzést hagy a nézőben. A házimunkát végző kezeket mutató képek, melyek igazából bárkié lehetnének, visszaköszönnek a filmben, és kétségtelenül visszatükrözik az akkori magazinok propagandáját. A színek, a fények vakító élessége, valamint a popkultúra vizualitásának erős használata még jobban erősíti a reklámfilmes esztétika beleemelését a filmbe. Rémisztő, hogy ez a korai alkotás mennyire aktuális témát dolgoz fel: felfedi a reklámszakma által generált elvárások valótlanságát és egyben veszélyes hatását is – a nők elszemélytelenítését. Igaz, Agnès elhatárolta magát a feminista értelmezésektől, de a film avantgárd elkötelezettsége megelőz számtalan feminista megközelítést, többek között formai elemek segítségével mutat rá a problémás nőábrázolásra, amellett, hogy unszolja a közönséget bizonyos társadalmi normák átgondolására. Hiába akart Agnès örömteli feminista lenni, az elnyomás, a brutalitás, a nők alapvető emberi jogoktól való megfosztása dühössé tette. Válaszul megrendezte a Sans toit ni loi, avagy angol címén Vagabond című filmjét, mely a csavargó Mona, egy szokatlan női karakter hánytatott sorsát kíséri végig.
Míg a fikciós műveiben Agnès sok esetben azzal éri el a „valós” hatást, hogy civil szereplőkkel dolgozik, továbbá, hogy karakterei gyakran a társadalom kirekesztettjei, dokumentumfilmjeiben éppen az absztrakció ötvözésével éri el a „fikciós” benyomást. Nem meglepően, a Les plages d’Agnès önarckép-dokumentumfilmjét azzal kezdi, hogy bejelenti, ő egy öreg hölgy szerepét fogja „játszani,” aki valójában önmaga. Agnès önportréjában sem hazudtolja meg alapelvét – az örökké benne élő képzelőerőt – hiszen bármit a néző elé tud varázsolni, újra tudja élni életének különböző korszakait, nem beszélve a fényképek, festmények, installációk, kollázsok megelevenítéséről. De még ennyi különös alkotórésszel is igazán életszagú a dokumentumfilm: elkezdődik egy koncepcióval, például a művésznő gyerekkorának felvázolásával és egy ismeretlen bácsi svájci vonatgyűjteményével végződik. Ebben a vizuális önreflexióban végigkísérhetjük rendkívül termékeny munkásságát, valamint megható emberközeliségét. Egy példa a sok közül, hogy megszervez egy éjjeli séta-vetítést a La pointe-courte helyszínén két idősebb lakónak, akiknek egyetlen emlékük apjukról Agnès első filmjében való szereplése volt, de immár „mozgó apjukkal” járhatják az utcákat.
Nem szabad elfeledkeznünk a művésznő igazán különleges és kifinomult humoráról sem. Ismerve már valamennyire a munkásságát, egy rajzolt óriás narancssárga macska (Chris Markert takarva), aki interjúztatja Agnès-t a filmjében, még engem is meglepett. Amikor azt hinnénk, hogy egy igazán meghitt jelenet következik arról, hogy mennyire szereti Agnès a tengert, egy hullámzó vízparti képpel, hirtelen a rajzolt macska bukkan fel újra, és komikus, bizarr hangulatot teremt. Ugyancsak nehéz komolyan venni őt, mikor egy papírautóban próbálja szemléltetni, milyen nehezen parkolt.
Témakörei roppant változatosak: párizsi kereskedők mindennapjai (Daguerréotypes), kubai társadalomrajz (Salut les Cubains), Jane Birkinnel való együtmükődése egy dokudrámában (Jane B. par Agnès V.) vagy megindító portréja a férjéről (L’univers de Jacques Demy) - és még rengeteg minden.
Az egyik legsikeresebb dokumentumfilmje, a Les glaneurs et la glaneuse (A guberálók és én) egy képzőművészeti inspirációval kezdődik, majd a mai napig a gyűjtögetés hagyományával élő emberek portréjával folytatódik, végül egy kemény és nyomós társadalomkritikába jut el pazarlásról és szegénységről. Ezen felül Agnès még ebbe a képbe is képes belefesteni önmagát, az öregedéstől való rettegését és a saját, szubjektív véleményét, illetve kötödését ezekhez a küszködő emberekhez. Itt lehet csak igazán átérezni, mit is talál fontosnak és maradandónak a rendező. Mikor különböző emberekkel készít interjút, az együttérzést az ő szomorú sorsukkal egy bénán megrajzolt szív jelzi. Ez a szívalak dominálja a filmjét, főleg, mikor egy kézzel próbál kamerázni, mert másik kezével szív alakú krumplikat keres. Ilyenek a történetei is, amit más eldobna, mert nem felel meg az elvárásoknak, ő keresi és művészetté alakítja. Amennyire szeret bolhapiacokon kutakodni, úgy vadászik a nem mindennapi történetekre és ihletekre is. Ő maga is gyűjtögető, egyik ötletből ugrik a másikba, sokszor szívbe markoló személyes történetekkel ismertet meg, valamint önmagával is. Ahogy Agnès mondja: a célja valójában az, hogy egyik kezével filmezze a másik kezét – hogy megörökítse a valós, nem szépelgő, őszinte énjét, ezzel biztosítva helyet magának a világban.
Attól, aki 18 évesen megváltoztatta a nevét, bármiféle filmes háttér nélkül egyszerűen belevágott a rendezésbe, 26 évesen már megalapította saját filmgyártó vállalkozását, (Ciné-Tamaris) aminek macskája lett a kabalafigurája, valójában nem is várhatnánk mást, minthogy még 89 évesen is alkosson. Agnès JR-ral, egy fényképész és falfestményfestővel együtt egy újabb művel mutatkozott be 2017 júniusában. Korábbi tevékenységéhez hűen dokumentumfilmjében emberközeli stílusban fedi fel a letisztult kreativitás és fantázia hajtóerőit a mindennapjainkban. Ez a szokatlan páros együtt térképezi fel a francia vidéket, ismeri meg az ottani lakókat és nyújt nekik valami fontos útravalót – a falakon hagyják emlékbe saját portréjukat. Valójában ilyen Agnès Varda – odadó, empatikus, figyelmes és emellett a modora is utánozhatatlan. Teljesen kitárulkozik a nézők felé, így sebezhetővé válva, és talán ezért van, hogy művei hitelességgel és erős utóhatással büszkélkedhetnek. Aki egyszer beleszeret a filmjeibe, igazából Agnès-ba szeret bele. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak én is egy annyira egyedi, kompakt, meghitt és kreatív portrét tudtam volna írni róla, mint ő vizuálisan önmagáról, de hisz ez lehetletlen, ezt csak Agnès tudja.
Sz. Luca
