A kárpátaljai zsidó családban született, nagy magyar költőre és íróra, a holokauszt alatt munkaszolgálatos Szép Ernő szállóigévé vált bemutatkozására utalok ezzel a fordulattal, akinek öccsét magyar nyilasok lőttek a Dunába.
Habár Szép Ernő mindössze 60 éves volt, a háború után olyannyira összeroppant, hogy régi önmaga árnyékaként, félig megvakulva, a főváros utcáin bolyongott, mint egy testben és lélekben megnyomorodott aggastyán. Úgy mutatkozott be: Szép Ernő voltam.
A görögkatolikus pap nagyapám egyik – szintén pap – testvérét, Sanyi bácsit az ötvenes években az Államvédelmi Hatóság, az AVH-sok hetekig tartották fogva, minden nap megkínozták, majd egy hajnali órán szellemi fogyatékosra verve lökték az utcára. Sanyi bácsi voltam, mondta.
Édesanyámék tizen testvérek, az ötvenes években már majdnem éhenhaltak, amikor a falu lakosai, akik ugyancsak nélkülöztek, életüket kockáztatva élelemmel megtöltött kosarakat csempésztek be a parókia udvarára. Nagyapám a falu népét a családja biztonságát kockáztatva, keresztelte, temette, gyóntatta és oldozta fel a kommunista diktatúrában. Pap voltam, mondhatta volna.
Ne gondoljátok, hogy vége van. Ne gondoljátok, hogy ez csak a csúnya múlt, ez csak történelem. Az önkényuralom, az elnyomás, a kirekesztés, az emberi méltóság eltiprása, a rabszolgaság sokkal inkább itt van, mint hinnétek. Itt dühöng, les, lapul, ront meg, minden egyes nap. A szabadság és demokrácia hazug látszata alatt félelmetes hatalom önkénye pusztít.
Amikor harminc évvel ezelőtt dokumentumfilmezni kezdtem, az volt a célom, hogy a valóság megmutatásával felhívjam a figyelmet arra, hogy az, ami emberek kisemmizéséhez, kirekesztéséhez és megsemmisítéséhez vezet, nem egyszeri, véletlen eset, hanem apró, diszkriminatív lépések láncoltata, kis hazugságok szövedéke, ordas eszmék táplálása, és intézményesítése, amitől a dráma bekövetkezhet újra és újra.
Nem elég egy társadalomnak szabadnak és demokratikusnak látszania, meg is kell dolgoznia a szabadságáért, vigyáznia kell rá. Értenünk kell, hogy a valóság fekete-fehér jelenségei mögött milyen összetett az igazság. Hova vezet, ha nem tartjuk kötelességünknek, és nem védjük törvényeinkkel azt az alapértéket, hogy nem lehet megkülönböztetés ember és ember között. Nem engedhető meg “a faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti megkülönböztetés”, amikor az emberek alapvető jogairól beszélünk: vagyis a lakhatásról, egyenlő minőségű oktatásról, szociális biztonságról, egészségügyi ellátásról, törvény előtti egyenlőségről. Hogy is állunk mi ezzel ma Magyarországon? Minden gyerek egyenlő oktatást kap? Az idősek méltó öregkort, köszönetképpen, hogy végig dolgozták az életüket? A beteg, segítségre szoruló, lecsúszott emberek támogatást? Hogy újra kezdhessék? Hogy gyógyulhassanak a bajaikból? Mi a valóság?
Ma már nem csak az a kihívás, ahogy József Atttila írja a versében, hogy “az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ma már nem elég, hogy a valódi megmutatásakor a mélyben meghúzódó igazságokat tárjuk fel. Ma már nem csak az igazságot nem ismerjük fel, azt sem tudjuk, hogy mi a valóság! Ma már a valóságot is meghamisítják körülöttünk! Ezt a hamis valóságot pedig úgy szívjuk magunkba minden egyes levegővétellel, mint az oxigént, pedig méreg. A meghamisított tények, a manipulált hírek, az elhazudott történelem mérges gőzét lélegezzük be nap, mint nap! És higgyétek el, még azok is, akik tudják ezt, még azok is mérgeződnek tőle.
Amikor kamerával jártam az országot a valóságot mélyen meghatározó igazságok után kutattam. Hogy ne tüneteket, hanem a jelenségek okait mutathassam meg. Szegénységről, kisebbségi létről, a másságainkból fakadó nehézségekről, vagy a különbözőségeinkből fakadó értékeinkről forgattam. Ma már a valóságot is meg kell különböztetnünk az álvalóságtól.
Álvalóság, hogy a bevándorlók terroristák, de valóság, hogy a migráció kihívásaira becsülettel és emberséggel reflektálni kell, és igazat mondunk, ha az okokat feltárva felhívjuk a figyelmet a felelősségünkre, arra, hogy mit tehetünk és kell tennünk azért, hogy minél kevesebb ember veszítse el megélhetését, hazáját, reményét a jobb életre, ott ahova született, de ott is, ahova a sors vetette. Meg kell értenünk, ha nem adunk esélyt egy gyereknek társadalmi szinten is a jobb élet lehetőségére, akkor a mi társadalmi, közös felelősségünk is, hogy mivé válik, és meg is fogjuk fizetni az árát. Nem jobb inkább az elején megfizetni? Nem volna jobb, arra törekedni kormányzati, közösségi és egyéni szinten is, hogy minden család gyermeke elérhető, nagyon jó minőségű oktatást, megfelelő, emberhez méltó szellemi, lelki, fizikai környezetet kapjon? Mert ha nem ezt fizetjük meg, akkor majd a kárt fogjuk megfizetni, ami ennek hiányából fakad. Elkallódott, beteg, hajlék nélküli, munkára alkalmatlanná váló, képzetlen emberek ellátását, esetleg bűnözövé válását fogjuk gazdasági versenyképtelenséggel, az ellátórendszerek összeomlásával megfizetni. Legalább mondjuk ki, hogy az a cél, hogy, ne így legyen! Azért dolgozunk, azt akarjuk, hogy ne így legyen!
Amikor dokumentumfilmes voltam, sokáig hittem benne, hogy a filmjeimmel a változásokat szolgálom. Túl nagy volt a szakadék azonban az igazság és a valóság között. A valóságban a nézők ünnepelték a megható, erős, társadalomkritikus filmjeimet, az újságírók írtak róla, a kritikusok méltatták, a társadalomtudósok vitatkoztak, a fesztiválok díjazták. Az igazság pedig az, hogy semmi sem történt annak érdekében, hogy kézzelfoghatóan is változzanak a dolgok.
Kissé nevetségesen, meg fellengzősen hangzik, de az a helyzet hogy, egyre többször tettem le a kamerát, vagy adtam át azoknak, akikről korábban forgattam, és a szolidaritás hirdetése, meg hangzatos társadalomkritika helyett többekkel cselekvésbe fogtunk. A kétezres évek elején egy borsodi roma telep a Hétes lakóival és sok, időről-időre velem tartó önkéntessel, tíz év alatt olyan eredményeket értünk el, amiből kormányprogramok születtek. És amikor éppen ezeknek a kormányprogramoknak a hatására kicsavarták a kezünkből a kezdeményezést, akkor ugyancsak Ózdon, nekiláttam egy társadalompolitikai modell gyakorlati kidolgozásához, egy rendszer felépítéséhez, ami egy újabb tíz év alatt bebizonyította, hogy a szegénység és a szegregáció ördögi körét megszakítani nem csupán egy utópia, hanem igaz valóság. Az ózdi szegénytelepekről, gettósodó övezetekből a Van Helyed rendszerében százával haladnak előre a gyerekek és a fiatalok a fejlődésük útján, szakképzésbe, gimnáziumokba, sokan egyetemekre. Közben pedig egyre inkább ezek ellen a pozitív változások ellen dolgozik az a demokráciának álcázott önkényuralmi rendszer, amiben élünk.
És most nehogy azt higgyétek, hogy arról beszélek, nem kellenek a dokumentumfilmek. Ellenkezőleg. Egyre inkább muszáj megmutatni a valódit is, az igazat is! Ez most is a dokumentumfilmes feladata. Ilyen dokumentumfilmekre van szükség!
Rajtatok, befogadókon pedig az múlik, hogy a vetítővászon előtti székekből felkelve, mi történik bennetek, veletek, általatok.
Mit és hogyan fogtok cselekedni, miután láttátok a valóságot és annak mélyén az igazságot.
A vakságot választjátok-e az igazság láttán, mert nem tudjátok a látást elviselni, vagy a látás összes fájdalmával nekiláttok cselekedni, közpolitizálni, szerepet vállalni, dolgozni azért, hogy a valóságunkkal szembenézzünk és megakadályozzuk a tragédiát. Ma és most.
Dokumentumfilmes voltam. Amit láttam és megmutattam más emberré, cselekvő emberré tett. Cselekedjünk egymásért, hogy mindannyian önmagunk, Emberek maradhassunk.
Borítókép: Pozsonyi Roland
