Explore Impact Masterclass a Verzión. Komlósi Orsolya esettanulmánya

Az Explore Impact program különösen fontos, nem csak a dokumentumfilmes szakma képviselői, hanem a civil szervezetek elkötelezett munkatársai számára is. Mégis, a program legnagyobb nyertesei a filmek nézői lehetnek, a beszélgetéseken elhangzott gondolatokkal, mint hosszan tartó útravalóval is gazdagodva. A vetítések után megrendezett, filmrendezők és hazai szakértőkkel folytatott beszélgetések igyekeztek a gyakran megjelenő „Hogy készült?” „Miért választottad ezt a témát?” bevezető kérdések után azokra a manapság égető kérdésekre is választ kapni, amit a szervezők a Visegrádi Alap támogatása segítségével összesen további négy országban tesznek fel a vetítések után a cseh, grúz, lengyel, ukrán nézőknek, azaz milyen az a dokumentumfilm, amely képes aktivizálni a nézőit?

fotó: Varga Benedek

Dokumentumfilmmel nem könnyű szélesebb közönséget elérni, az pedig kifejezetten kevés filmnek sikerül, hogy a nézőire akkora hatást tegyen, hogy a néző cselekvésre készen felálljon kényelmes foteljából. Ezért az Explore Impact Masterclass programjába olyan filmek kerültek, amik már bizonyítottak: jól látható társadalmi hatást értek el közvetlen környezetükben, országosan és nemzetközi szinten. A beszélgetés arra is igyekezett kitérni, hogy egy-egy kampány során, amikor a film egy jó/fontos ügyet karol fel, a rendezőnek milyen szerepe van abban, hogy a film széles társadalmi vitát váltson ki, hol húzódnak a határok egy rendező munkájában, hol és minek hatására válik a rendező az adott témáért felelősséget vállaló állampolgárként fellépő művésszé.

A rendezőkön kívül részt vettek a vitában magyar szakértők is, így alkalmunk volt a külföldi példát és a hazai helyzetet közvetlen közelről megvizsgálni.

Egy-egy társadalmi ügynek alig van esélye bekerülni a honi médiába, főleg, ha az aktuálpolitika számára egyáltalán nem is képvisel nagy jelentőséget, sőt kifejezetten problémásnak ítéltetik. Egy társadalom jóléte, közérzete, fejlődése függ attól, hogy tagjai mennyire gondolkodnak ökologikusan, hogy mennyire tudja többek közt az élelmezést megoldani, a keletkező felesleget rászorulók között elosztani, hogy mennyire fejlett a demokrácia, az érdekképviselet, vagy hogy amit tudnak tenni egy közösségben, ha a helyi ipar megszűnik, és ennek következtében az emberek elveszítik a megélhetésüket és a városnak újra kell definiálnia önmagát.

fotó: Varga Benedek

A Masterclass három filmje ezeket a kérdéseket járta körül. Önmagában a filmek egy-egy állapotot rögzítenek, vagy felhívják a figyelmet az aktuális problémákra, de ez nem mindig elég, hogy a megoldás is megszülessen, netán elinduljon a változás. A Masterclass három filmje közül a Frissen a szemétbe című film rendezője határozottan társadalmi kampányban gondolkodott, amikor a filmtervét kidolgozta, míg a másik két film rendezője véletlenül talált rá a témájára, de azonnal felismerték annak jelentőségét társadalmi szempontból is, és azóta is elkötelezetten képviselik a filmjükben bemutatott ügyet  minden lehetséges fórumon.

Frissen a szemétbe

Valentin Thurn rendező élete az ételpazarlás megszüntetésért vívott harc, ennek köszönhetően majdnem minden kontinensen megfordul, és az élelmiszertermelés fázisait térképezi fel a filmjével. Megismerhetjük a német gazdákat, az ugandai banántermelés körülményeit, a japán újrahasznosított takarmányt, a francia piacok szempontjait az áru értékeléséről, selejtezéséről, látjuk a még fogyasztható, de a szabályozás miatt kieső tonnányi zöldségek, gyümölcsök, húsok bezúzását, a kutatók sajnálkozó arcát, a „szemétből” élő, elkötelezett öko-fiatalok boldog arcát, amint a szupermarketek konténereit járva tökéletes ételeket horgásznak ki a bűzös szemétkupacból. A Frissen a szemétbe rendezője az élelmiszeripar minden szereplőjét ismeri, bemutatja. Felkutatja a legkülöncebb termelőket is, mint például a New York háztetőin méheket tartó, vagy tyúkokat nevelő városi gazdákat. 80 perc leforgása alatt magunk is tűrhetetlennek érezzük a helyzetet. Lehetetlen közömbösnek maradni, amikor a sokadik megsemmisítésre kerülő kamionnyi élelmiszert látjuk szemétként a futószalagon, vagy amikor a német gazda nyilatkozik arról, hogy megtermelt krumpliból csak a szabályzók által meghatározott méretűeket veszik át, miközben a krumpliföldön ott hever az össze nem szedett méreten kívül eső, és egyébként teljesen egészséges és ehető krumpli.

A 2011-ben készült film körül, az azt kísérő kampány segítségével létrejött egy egyre gyarapodó közösség. A közösségi média kampány azóta sem nem állt meg, és a filmet  DVD-n meg is lehet vásárolni. Itthon a filmet az Élelmiszerbank mutatta be egy közönségrendezvényén 2012-ben. Thurn beszámolója szerint a társadalomban is elindult valamiféle változás, ennek köszönhetően Németországban megnyílt egy bolt, ahol közvetlen lejárat előtti élelmiszereket lehet vásárolni adományért.

A teljes beszélgetés megtekinthető itt:

Sortűz a tüntetőkre

A Sortűz a tüntetőkre társadalmi szerepe máshogy alakult ki: Rehad Desai viszonya a filmjéhez nem értelmezhető ugyanabban a keretben, mint Thurn esetében. Desai a bányászatról szeretett volna dokumentumfilmet forgatni, így talált rá a marikanai platinabányára, ahol a munkások sztrájkoltak. A film kezdő képsorain azokat a lövéseket látjuk, amikor a béremelésért tüntető munkásokra sortüzet lőnek a rendőrök. A rendező maga nem volt ott, amikor ez a történelmi jelentőségű mészárlás lezajlott, a bírósági kivizsgáláson sem volt jelen; valójában ez a film azért készülhetett el, mert a tanúkihallgatások során bizonyítékként felhasznált felvételek nyilvánosak lettek, és így a filmben is használhatta őket a rendező. Az interjúk pontos képet festenek a szereplőkről, a rendező kommentjei pedig segítenek, hogy teljesebb képünk legyen a helyzetről, ami ahhoz vezetett, hogy a béremelésért tüntető munkásokat egyszerűen lemészárolták.

A film szerepe, hogy felhívja a figyelmet arra, ez a tragikus eset ismét megtörténhet. A Sortűz a tüntetőkre honlapján követhető, hol vetítik épp a filmet, (egyetemeken, mozikban, fesztiválokon), a közösségi médiából értesülhetünk a szereplők sorsáról, esetleges halálhíréről.

Petrilla Bolygó

Andrei Dăscălescu filmje egyszerre felel meg a kreatív dokumentumfilmkészítés szabályainak és a társadalmi forgalmazás feltételeinek is. Érzékenység, kreatív szem, jó adag szociális érzékenység jellemzi. A film eseményei a Petrilla városban élő emberek életének fordulópontján zajlanak. A város bányáját be kell zárni, az épületek ledózerolására az önkormányzatban megvannak a tervek, sőt a pénzt is előteremtették már.  Látjuk a föld mélyén dolgozó bányászok utolsó munkanapjait, közben azt is megértjük, hogy miért jelent akkora törést a városnak és az ott élő embereknek is, ha a bánya bezár. Olyan hagyomány és életmód ér véget, mely – úgy tűnik – ősidők óta szabja meg az itt élők életét. A város mindennapjait nem csak a bányászat határozza meg, hanem egy volt bányamérnök, Ion Barbu szinte mindent átható és igen csak látványos művészeti tevékenysége is, ami elsőre meglepően eltér a bányászvárosban kialakult és megszokott stílustól. De mi lenne Petrillával, ha nem lennének a falfirkák, a furcsa divatbemutató és főleg a bukaresti építészlány, aki fejébe veszi, hogy a bánya épületeit megmenti a városnak, hogy egy művészeti tér jöjjön létre? Percről percre, ahogy pereg le előttünk a kivételes történet, annak a merőben meglepő kelet-európai csodának lehetünk tanúi, ahogy Barbu álma a hivatal korábbi szándékával ellentétben megvalósul. Az épületek megmaradnak, és a „művészet” átveszi a teret. A film elsöprő sikerét elsősorban a pozitív végkifejletnek köszönheti. Nem szoktunk hozzá, hogy ilyen megtörténhet, és íme, itt mégis.

A filmnek komoly rajongótábora van, Romániában moziforgalmazásban vetítették, ezen kívül sok saját szervezésű vetítésre is sor került. Természetesen a filmnek van közösségi oldala is, jelenleg 12 000 követővel, ahol rendszeresen frissül a tartalom. A filmsiker a gyártónak is szól, az HBO filmektől megszokott feszes és jól kézben tartott dramaturgia a sikeres történetmesélés egyik legütősebb eszköze.

Komlósi Orsolya