Szerzők

Amikor egy dokumentumfilmes saját családtörténetének feltárásába kezd, egyszerre könnyíti és nehezíti a saját munkáját. Személyes érintettsége magával vonja mások számára hozzáférhetetlen, belső történetek ismeretét, ugyanakkor megakadályozza, hogy kellő távolságból vehesse szemügyre az előásott információtöredékeket, így az is kétséges, hogy végül a helyükre tudja, vagy meri-e illeszteni őket. Andrés Lübbert emberi jogi kérdésekkel foglalkozó, belgiumi születésű rendező is ilyen dilemma elé állítja magát: választania kell tizenkét éve tartó kutatómunkája befejezése, vagy a családja méltóságának megőrzése között.

A kaméleon színe (El color del camaleón) a müncheni DOK.fest különdíjasa azzal válik különlegessé a családfa-kutatás igényével készült dokumentumfilmek között, hogy rendezője olyan felmenő után nyomoz, aki maga is végig jelen van és néhol elősegíti, máshol gátolja a feltárást. A film készítésével Andrés apját, Jorgét igyekszik megismerni, a chilei születésű műszaki rajzolót, a Pinochet véres diktatúrája alatt Kelet-Berlinbe szökött, majd Belgiumban letelepedett, mindig golyóálló mellényben dolgozó, kifürkészhetetlen haditudósítót, akit egész életében idegennek érzett.

Folyton menekülő, rejtőzködő és titkokat felhalmozó apja után Andrés akkor kezdett vizsgálódni, amikor a rokonai először meséltek neki chilei életéről, de ez csak Pinochet halála után következett be. Ettől kezdve évekig gyűjtötte a bizonyítékokat, idővel pedig Jorge is beleegyezett, hogy fia kamerája előtt szembenézzen a múltjával és napvilágra hozza mindazt, amit családja elől addig gondosan elrejtett, illetve amit az őt ért trauma kitörölt az emlékezetéből. Mindez olyasvalakitől, aki ahhoz szokott, hogy a tényekről tudósítson és közben az érzelmeit félretegye, különösen nagy vállalás. A fia ezeknek a nehézségeknek a legyőzésében is segítségére van.

Közös útjuk terápia, amely során a két érintett országban végigjárják Jorge megpróbáltatásainak helyszíneit: egykori munkahelyét, lakását, hogy fel tudja idézni az emlékeit és azt, hogy valójában mi elől menekült el Chiléből. Egy színész bevonásával rekonstruálják a történeteket, az elszenvedett és kiváltott lelki és fizikai erőszakot. Úgy látszik, a közös cél most először tereli kettőjüket egy irányba és az elhúzódó expedíció során Jorgénak arra is alkalma nyílik, hogy a súlyos történelmi örökségen túl filmkészítői tapasztalatait is továbbadja a fiának.

Az érzelmileg terhelt út a chilei titkosszolgálat, a CNI santiagói központjába és a Stasi (vagyis az NDK Állambiztonsági Minisztériuma) berlini archívumába is elvezeti őket. Előkerül egy Jorgéról szóló akta megdöbbentő részletekkel – nem ők tehát az elsők, akik utána nyomoznak. Andrés igyekszik felnyitni kagylóként bezáródó apját, hogy megtudja, miért állhatott megfigyelés alatt, kérdéseit azonban Jorge gyakran visszautasítja. Témát vált, vagy tüntetőleg átvonul a kamera túloldalára, ahol komfortosabban érzi magát, ezzel pedig kilép a megfigyelt pozíciójából. Több időt és nagyobb privát teret követel, ő akarja eldönteni, mit, mikor és mennyit ad ki magából.

Az információhoz való hozzáférés jogosságának kérdése a film visszatérő eleme. Andrés a narrációban a megszólalásait apjához intézi, sőt ezeket a privát üzeneteket családi archív videókkal is kiegészíti, ezekből rajzolódik ki kettejük kapcsolatának az íve. Történetük megértése közben a film nézője is úgy érezheti, hogy akaratlanul is kihallgatta a mások életét.

A személyes hangvételű képsoroknál még érdekesebbek azok a jelenetek, amelyek a diktatúra bevezetésének 40. évfordulóján készültek egy civil utcai demonstráción, ahol a 17 évig tartó rémuralom alatt eltűnt, megkínzott, bebörtönzött és megölt ezrekre emlékeztek. Mivel Pinochet jogi felelősségre vonása sohasem sikerült, a lakosság szintjén történő múltfeldolgozás különösen fontos, ebben pedig ez a film is nagy előrelépést jelent.

Puskás Lilla
https://www.facebook.com/roziamozi/