A film különböző emlékezetes karakterek nézőpontjából és véleményéből kovácsolódik össze, ezzel lényegében megalkotva a kollektív központi szereplőt.
Horvátországban évezredekig visszanyúló történelme és kultúrája van a halászatnak, a 19. századi iparosodás pedig elhozta a halfeldolgozó üzemeket is Dalmáciába. 1870-ben nyitották meg az első ilyen üzemet Komižában, melyet rövid időn belül hat másik követett. Az említett hét üzem összeolvadásából létrejött konglomerátum a Neptun nevet kapta, mely a film címében is szerepel. E név ugyanakkor utal a tenger római istenére is, címbe emelése így elmélyíti és szimbolizálja a helyiek életének mély kapcsolatát a tengerrel, annak szépségeivel és kiszámíthatatlanságával egyaránt.
Jelenetkép a Neptun vihara című filmből
A Neptunban családok generációi dolgoztak évtizedeken keresztül, míg végül a 2000-es évek eleji válságos időszak 2003-ban az üzem bezáráshoz vezetett.
Az üzem azóta romosan és elhagyatottan áll, a helyiek és a városvezetés pedig kifejezetten megosztott abban a kérdésben, hogy mi lehetne a méltó felhasználása az épületkomplexumnak.
Jelenetkép a Neptun vihara című filmből
2023-ban azonban változás következik be, és itt kezdődik a film cselekménye. A növekvő turizmus miatt új kikötő kell a helyi halászoknak, amit az egykori Neptun-üzem helyére terveznek megépíteni. A területet azonban egy holland származású dél-afrikai befektető vásárolja fel, turisztikai központ létesítésének céljával – számol be róla Komiža polgármestere a helyi rádióban. A filmben egyaránt megismerhetjük a befektető szándékait és a felháborodott helyi lakosok félelmeit. A szereplőkkel készített interjúkból azonban kiderül, hogy többről van szó, mint egyszerű érdekellentétről: Vis szigetén világnézetek ütköznek.
„Körbejárhatod a világot, és néha rátalálsz valamire, aminek történelme van” – kezdi mondandóját a befektető a Neptun egyik romos épületében állva. Úgy véli, ő érti a Neptun belső értékét, éppen ezért a leendő turisztikai központra Komiža kiterjesztéseként tekint, építészetileg is a várost másolná, a helyi hagyományok megőrzésére pedig múzeumot hozna létre. A hely gazdag történelme számára lehetőséget jelent, hogy valami értékeset és emlékezeteset alkosson. Történelemből „gyémántot”, a semmiből pedig maradandót akar létrehozni, „lábnyomokat és ujjlenyomatokat” hagyva a jövő embereinek.
A befektető elbeszélése a kultúrát egy étikus perspektívából, világ és történelem kontextusában szemléli. Számára a kultúra mindössze elszenvedő objektum: város, ami felépíthető, műtárgy, ami kiállítható, feldíszíthető és megtekinthető, lábnyom, ami fennmarad a történelemben. A kultúra relatívvá válik, értékét a kontextusából nyeri. E paradigma a globalizmus gyarmatosító logikájával rendelkezik, mely a helyi lakosok tradicionális világnézetét fenyegeti.
A komižaiak ezzel szemben saját kultúrájukat émikus nézőpontból szemlélik, ahonnan az nem passzív és kontextuálisan értelmezhető objektumként jelenik meg, hanem aktív és abszolút érvényű szubjektumként. Megfordul a perspektíva: számukra nem a kultúra a történelem része, hanem a történelem a kultúráé. Nem a világ ruházza fel értékkel a kultúrát, hanem a kultúra a világot. Nem az épületek alkotják a kultúrát, hanem a kultúra az épületeket.
A komižai emberek organikus kapcsolata kultúrájukkal minden jelenetben kifejeződik: dolgoznak, templomba járnak, halásznak, főznek, esznek, bort készítenek, boroznak és a borászatról beszélnek – szervesen jelen vannak környezetükben. Metonimikus kép, ahogyan Komiža városát körbeölelik a hegyek, a tengerben megjelenő tükörképét pedig hullámok ringatják. Még a láthatatlan gyökereket, a komižai halászok és a Neptun-üzem múltját is felszínre hozza a film archív felvételek formájában. A befektető kapcsolata környezetével ezzel szemben inkább mechanikus: a romos gyárépületet eszköznek használja, hogy illusztrálja mondanivalóját, és amikor a gyár egykori dolgozóinak útvonalát járja a közeli hegyekben, azt is öncélúan teszi. „Többek között ezért is csináljuk hétvégén ezeket a sétákat. Hogy besétáljunk a történelembe” – fogalmaz. Ezt a kapcsolatot tükrözik a kultúrát szimbolizáló madárszobrok is: míg a befektető kezében szorongatva birtokolja a kis szobrocskáját, esetleg parcellákat karcol vele a falba, addig az öreg kőműves domborművet készít, létrehozva és aktívan formálva az azon szereplő madár alakját. E képek kétszer is egymás mellé vannak állítva a filmben.
Jelenetkép a Neptun vihara című filmből
A helyiekkel készített interjúk mindegyikében kifejeződik a globalizáció egyre növekvő hatásával és világnézeti gyarmatosításával szembeni aggodalom, melyet egzisztenciális fenyegetésként élnek meg. Ebből fakad például a helyi fiatalok közösségszervező tevékenysége is. Ők a globalizáció káros hatásai elől menedéket nyújtó, autonóm életteret építenek. Egyikük felteszi az ókori görög filozófia egyik legalapvetőbb kérdését: Mi kell a jó élethez? Elég a pénzügyi jólét, vagy kellenek elvek, hogy etikus életet élhessünk?
Bár a filmben szó szerint nincs említve a globalizáció fogalma, a helyiek megnyilatkozásai mind hasonló aggodalmakat fejeznek ki: a turizmussal összefüggő külső gazdasági érdekek, illetve az internethasználat által kiváltott kulturális változások káros hatással vannak a helyiek természeti és társadalmi környezetére. A változások nem a helyi emberek értékei, hanem a tőke és hatalmi érdekek logikája szerint mennek végbe. „Komižán mindennek ára van. Minden ki van árusítva.” – fogalmazza meg egy hölgy a város nyilvános vitáján. Ha a turizmusban van pénz, akkor a polgármester utat ad, a patakokba szennyvizet eresztenek, a tájképet átrendezik, a természetes élőhelyeket pusztulni hagyják.
A társadalmi és kulturális változásokra leginkább az öreg kőműves és a helyi krónikás reflektál, akik az internet emberi kapcsolatokra tett káros hatásait hangsúlyozzák. Szerintük a fiatalok egyre kevésbé támaszkodnak felmenőik tudására, ami a történetmesélés és történethallgatás kultúrájának visszaszorulását eredményezi. Az öreg kőműves szerint a történetmesélés értéke a gondolkodásban rejlik: a szóbeli kommunikáció gondolkodásra sarkall, míg az internet információáradata csak „agymosásra” jó, valamint az emberi kapcsolatok felhígulását, az érzelmi kötődések gyengülését eredményezi.
A történetmesélés gyakorlata fogyaszthatóvá és tartóssá teszi az információk tengeréből kihalászott nyers tudást. Az emberek generációkon keresztül termelték újra és adták tovább a kultúrájuk alapját képző értékes bölcsességeket saját környezetükről: tudást természetről, munkáról, társadalomról és értékekről. Ezt érzékelteti a történész anekdotája Barba Ivo Gusláról, az időjárást ismerő halászról, erről szól a kőfaragó állítása, miszerint egy idős ember örökölt szaktudása öt diplomával is felér, és ezt fejezi ki a mértékletesség erényét kihangsúlyozó regulás verse is. Az anekdoták, mondák, mesék és mítoszok mind újratermelik a kultúrát, amely generációról generációra meghatározta az ember kapcsolatát természettel, embertársaival és önmagával. „Nagyapám és dédnagymamám életei nem szültek jelentős változást. Minden ugyanolyan maradt, mint Jézus Krisztus korában” – fogalmazott a történész.
A helyiek nem attól félnek, hogy megnyílik számukra a világ: a világot látott komižai halászok történetei ott maradtak velük mesék és anekdoták formájában. A történész például Barba Ivo Guslát idézi, amikor elmeséli, hogy Komiža valaha a halászat központja volt a világon, és őseik távoli szigeteken is megtelepedtek. Azzal, hogy Komižán történeteket alkotnak és örökítenek tovább a világról, egy olyan kultúrát erősítenek, amelynek középpontjában a komižai emberek, és értékeik állnak. Most viszont félő, hogy a kultúra kifordul önmagából, és a világrendszer értékeinek narratívája fogja átvenni az irányítást a komižaiak élete felett. Az viszont csak két értéket ismer: pénzt és hatalmat.
A film központi konfliktusa első látásra lokálisnak tűnhet, de ha belegondolunk, lényegében a globalizációval kapcsolatos dilemmák mindannyiunkat érintenek. Vis és a gyár története tökéletes alapot ad ahhoz, hogy összevessük a neoliberális-kapitalista diskurzust és az ipari forradalom előtti korszakból származó, relatíve "primitív" gyakorlatokat, melyek ebben az állapotukban a szocialista társadalmakba is berögződtek.
Ezt az átmenetet egyesek inkább pozitívként, míg mások inkább negatívként értékelik. Arra a kérdésre, hogy ezt pontosan mi befolyásolja, nagyon nehéz válaszolni. Minél mélyebbre megyünk, annál árnyaltabb lesz a téma, hisz újabb társadalmi és generációs feszültségekkel találja szemben magát az ember, és ezt a film is tökéletesen tudja szemléltetni a különböző hátterű karakterek megszólaltatásával.
A globalizáció lényegében a világ társadalmai és gazdaságai között fennálló, fokozódó összekapcsolódást és kölcsönös függőséget jelenti. Maga a folyamat számos területet érint, többek közt a politikát, gazdaságot, környezetvédelmet és a kultúrát egyaránt.
Kijelenthetjük, hogy a “milyen kicsi a világ” felkiáltás a 21. századra minden eddiginél relevánsabbá vált, amikor is a globalizáció, a technológia és a digitális kommunikáció soha nem látott módon kapcsolja össze az embereket és kultúrájukat. Viszont ezzel a nagyléptékű haladással nehéz tempót tartani, és ez halmozottan igaznak bizonyul a korábbi generációkra nézve, ami pedig egy úgynevezett generációs szakadék létrejöttéhez vezetett.
Jelenetkép a Neptun vihara című filmből
Mint már említettük, az érmének két oldala van és ez az ambivalencia jól tükröződik a filmben is. Míg a holland befektető egy kihasználható és formálható gyémántként tekint a Neptunra, addig a helyiek úgy érzik, kizsákmányolják őket, és hogy már az egész sziget kiárusításra került holmi aktatáskás, nyakkendős embereknek. A globalizáció tehát képes elhozni az infrastruktúrák modernizációját és fellendítheti a sziget gazdaságát, de ugyanakkor valamelyest elnyomhatja, veszélyeztetheti a helyi kultúrát, identitást, és esetlegesen újabb társadalmi konfliktusokhoz vezethet.
A kompromisszum elérésének érdekében fontos lenne a helyi közösségek aktívabb bevonása a döntésekbe, törekedni kéne a kultúra és hagyományok megőrzésére, valamint létre kellene hozni egy fenntartható turisztikai modellt, ami képes ezen értékek mentén működni. Viszont ez csak akkor érhető el, ha minden fél nyitott rá.
A sziget jövője pedig csak akkor lehet ténylegesen fenntartható, ha a globalizáció során tiszteletben tartják az emberi alapjogokat is. A lakhatás, a megélhetés, a környezetvédelem és a kulturális identitás megőrzésének kérdése nem csupán morális, hanem jogi alapkövetelmény is. Az emberi alapjogok figyelembevételével lehetővé válik, hogy a globalizáció és a hagyományok egymást kiegészítve, nem pedig egymással szemben működjenek.
A globalizáció kérdésköre tehát igen komplex. Számos emberi jogi, értékrendbeli és technikai kérdést felvet, egyedül talán konfliktusos volta és hatásának volumene az, ami megkérdőjelezhetetlen. A Neptun vihara nem foglal állást semmilyen kérdésben, nem szólít fel semmire. Az értékítélet továbbra is a mi feladatunk, a hajókormány a mi kezünkben van. A film mindössze arra mutat rá, hogy a globalizáció viharában egyre kevésbé a kormányos akarata érvényesül a nagyvilág szeszélyes széljárásával szemben.
Bekő András és Witzl Barnabás
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék
Források:
Croatian fishermen’s contribution to world fishing. Adrijo, n.d.
https://www.adrijo.eu/en/poi/traditions-cultures/people/croatian-fishermens-contribution-to-world-fishing
Utolsó elérés: 2024. december 9.
Iva Leković: Neptunova Nevera: Konzerviranje područja bez signala. Filmoskopija, 2024. január 6. https://filmoskopija.com/blog/2024/06/01/neptunova-nevera-konzerviranje-podrucja-bez-signala/
Utolsó elérés: 2024. december 9.
Held, David: A Globalizing World?: Culture, Economics, Politics (2nd ed.) Routledge, 2004
