Rám ereszkedik a teljes káosz. És ahogy ebbe belekerülök, egyre inkább körülölel a sötétség, világossá válik számomra, hogy az a sötétség, amit mindig is elnyomni akartam magamban az valójában az én legdrágább szövetségesem.
Ezt Samuel Beckett élte át 1946 áprilisában Dublinban, amikor a második világháború vége után évek bújkálását követően először utazhatott haza Írországba meglátogatni az édesanyját. Ő akkor 40 éves volt, pont annyi, mint én most.
A háború mély hatást gyakorolt rá, mint egyébként szinte valamennyi kortársára. Évek óta nem tudott írni sem, tele volt kétséggel és félelemmel, azt érezte, hogy nincs mit mondania.
Ez a pillanat az alkonyati móló végén állva megváltoztatta az életét. Ahogy az ürességbe nézve, teljes elkeseredésben, rádöbben arra, hogy erről az ürességről kell beszélnie és vallania minden erejével.
Egy ember, akire valahogy visszavonhatatlanul hatni kezd a pillanat, a pillanatban megtapasztalt valóság, az itt és a most, és aki elkezd belépni ebbe a valóságba. Akit ellenállhatatlanul behúz ez a pillanat, mint egy fókuszba rántja bele, de reflektálni még nem képes rá, még nem tudatosodik mi történik vele, de elkezd hatni rá. Belül ordít, kívül még néma.
Beckett arra jött rá, hogy az elveszettséggel és keserűséggel teli érzéseit úgy kell formába ültetnie, hogy ezt a káoszt, ezt a fragmentált valóságot ne felszámolja és leegyszerűsítse, hanem elfogadja. Egy olyan formát kell létrehozni, amely meggyőz minket arról, hogy a dolgok kaotikussága és kiismerhetetlensége nem más, mint ami. A dolgok azok, amik. Nem utalnak másra, többre, nem utalnak valami relytélyes egészre.
Annak az élménye, hogy a világ nem egy egybefüggő igazság, hanem sok igazság törmeléke.
És a feladatunk az lehet, hogy kilépve kényelmes toronyszobánkból mi is törmelékekké váljunk.
Hogy mi is ennek a tapintható valóságnak a részeivé legyünk.
És a legszorongatóbb helyzetben is nyitottak és szabadok maradjunk erre az itt és most, a szemünk előtt létező valóságra.
Megszállottan és felszabadultan örüljünk ennek jelenlétnek.
Ki vagyok én?
Érzések és érintések emléke jut eszembe. Amikor anyám kisgyerekként simogatta a fejemet altatáskor, vagy apám vaskos tenyerének a szorítása ahogy a születésnapi éneklésekkor megfogtuk egymás kezét.
Miből vagyok összerakva? Folyadékból, melegségből, ösztönökből, sérülésekből, betegségekből, érzések emlékéből. Folyamatosan keresünk valamit, valamibe próbálunk kapaszkodni, ami talán valami biztosat adhat.
Egyedül állunk szemben az ismeretlennel.
Az életet egy napfényes, tiszta, áttetsző, egésznek fogjuk fel? Egy tájképnek, egy panorámának?
Vagy a sötétben tapogatózásnak?
Ahol kapaszkodókat keresünk egy labirintusban,
ami tele van félhomállyal, szagokkal, titkokkal,
mintha egy zegzugos barlang belsejébe vezető szűkülő járaton haladnánk előre?
2021 van. Itt vagyunk Európa peremén, egy megosztott, kicsi európai országban, egy világjárvány kellős közepén.
Tele bizonytalansággal.
Nem értjük, nem tudjuk, mi merre megy, meddig tart.
Találgatni talán lehetne, de a magabiztosság, a tettetett profizmus már nem hiteles, és inkább riasztóan hat ránk.
Valaminek vége van? Vagy csak most kezdődik el igazán?
Amit most érzünk, vajon egész életünkben így lesz, és együtt kell élni vele?
Vagy csak átmeneti időszakról van szó?
Milyen világban fogunk élni?
Mi a teendő?
Egy olyan helyzetben érezzük magunkat, ahol nem tiszta, mi vár ránk.
Egyfajta sötétséget ugyan érzékelünk magunk körül, ami talán folyamatosan közeledik is, de biztosak nem lehetünk az ítéletünkben. Tehetetlenek és erőtlenek vagyunk. Titkon bízunk csak benne, hogy valahogyan majd csak túléljük ezt a kényelmetlen időszakot, és minden visszatér a rendes, kiszámítható kerékvágásba. És ebbe a reménybe kapaszkodunk, ahelyett, hogy tudomásul vennék, és elfogadnánk a jelent.
Beckett beengedte azt az ismeretlent, amit mi mindenáron kontrolállni, megtervezni, uralni akarunk. Azt hisszük, hogy a tervezés és a kontroll a kényelmünk, egészségünk, karrierünk záloga. Ugyanakkor a rabjai is vagyunk, nem tudjuk elengedni, és elidegenít mindentől.
A legkézenfekvőbb példa az ismeretlennel való találkozásra, amikor a másik emberre, egy ismeretlen emberre, egy ismeretlen arcra nézek.
Egy arc, ami kiismerhetetlen, egyszeri és konkrét. És amelynek jelentését nem lehet megfogalmazni, mert bármit is mondok róla, az csupán részleges és közhelyes marad.
Ahelyett, hogy azonnal véleményt formálnék róla, oly módon nézni a másikat, azzal a tudással, hogy egy nap meg fog halni.
Megérezni a másik létezését, az időnek való kitettségét. Azt a létezést, ahogy az állatok, a csecsemők, vagy ahogyan a nap létezik.
Ez a nézőpont nem arról szól, hogy kinek van igaza, ki a vesztes és ki a győztes. Nem azt mutatja meg, hogy miben különbözünk, hanem, hogy miben vagyunk egyek.
A filmkészítés egy út, egy utazás számomra, amely lecsupaszít, amely segít kilépni a kényelmesből, ami szembesít saját világom szűkösségével, és állandóan arra kényszerít, hogy nyitott maradjak a másikra, az ismeretlenre.
A filmezés a világ megismerésének egyik útja, amely a találkozások, felfedezések közben alakul, állandó önreflexió révén változik. És ennek az utazásnak, útnak a legfontosabb része, az embert újra és újra elöntő kétely.
Egy ilyen utazásnak a végén bizonyosságokra nem lehet jutni. A megismerésnek soha sincsen vége. Bizonyítani dolgokat nem lehetséges. Az út végén, csakúgy, mint az elején, minden bizonytalan.
De mégis mi az, ami megváltozott? A tudás a világ megfoghatatlanságáról.
Az emberi szituáció végül is tragikus, de nem pesszimista – mondja Pilinszky János.
… de a tragédia természete mindig az, hogy ha szembenézünk vele, akkor ez a sötét Nap világít, ha viszont hátat fordítunk neki, elpusztít bennünket.
Pilinszky Rilkét idézve folytatja: rettenetes, hogy a tényektől sose jutunk el a valósághoz.
Tudniillik a tények befalazzák a valóságot. A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.
A móló végében állva nézzünk mi is szembe a sötét nappal. Mozdulatlanul és csendben. És jussunk be mi magunk is a tények mögötti valóságba.
A 18. Verziót ezennel megnyitom.
Nagy Dénes, 2021. november 9., Trafó
(Borítókép: Adrián Zoltán)
