Megszabadulhatunk-e a múlttól?

Ebben leginkább a hite motiválja, hiszen a börtönben megtért, amit elmondása szerint főleg a börtöncursillo elnevezésű szervezetnek köszönhet, akiknek célja, hogy fogvatartottakat ismertessenek meg a keresztény hittel.

Attila legnagyobb dilemmája a film kezdetén az, hogy belépjen-e a bencés szerzetesrendbe, vagy inkább próbáljon párt találni és családot alapítani. Mindkét út vonzza őt, ami már alapvetően arra utalhat, hogy Attila borzasztóan vágyik arra, hogy valahova vagy valakihez tartozzon. A filmben emellett többször elhangzik a szájából, hogy mennyire vágyik a szeretetre, és az utolsó jelenetben látható, ahogy szülinapjára csupán egy hosszú ölelést kér a szeretteitől.

A férfi múltja inkább csak említés szinten jelenik meg a filmben, nem tudjuk meg pontosan, hogy milyen bűntényeket követett el, nem mesél részletekbe menően a börtönben vagy az utcán szerzett tapasztalatairól, és nem fejti ki a családi hátterét sem. Inkább a másokkal, például édesanyjával vagy a szerzetesekkel folytatott interakciói által kapunk információt ezekről a témákról, amelyekből lassan, mozaikszerűen áll össze Attila élettörténete. A férfi egyedül akkor beszél mélyrehatóan a múltjáról, amikor az öccse öngyilkosságáról van szó, és elmeséli, ahogy levágta őt a kötélről. Ez a film egyik legkeményebb és legérzelmesebb jelenete, talán azért is, mert Attila nem dramatizálja túl a helyzetet, nem eljátszott szenvedést látunk rajta, hanem őszinte, bűnbánó, csendesebb típusú fájdalmat.

Mindazonáltal ezekből az apróbb, múltra tett utalásokból és az Attilával készült interjúkból is egyértelmű, hogy nagyon nehéz körülmények között nőtt fel. Szülei lopásból éltek és rendszeresen használtak kábítószert, így a férfi már kamaszkorától kezdve követte a példájukat. Végül drogfüggősége miatt utcára került, a Kálvin téri aluljáróban élt, többször öngyilkosságot kísérelt meg – amelyről a filmben nem beszél, azonban a nyakán látható falcolási hegek utalnak rá. A helyzete ekkor elmondása szerint “már a mélypont alatt volt”, és teljesen reménytelennek tűnt egészen addig, amíg a börtönben meg nem tért és el nem kezdett küzdeni egy jobb életért.

Ez a küzdeni akarás pedig igazán nemes jellemzőnek tűnik, azonban a film egészét belengi egyfajta keserű hangulat, hiszen egyértelmű, hogy Attila sok dologról “lekésett” és rengeteg időt “pazarolt el” az életéből. Az egyik jelenetben arról beszél, hogy gyakorlatilag tizenöt év teljesen kiesett neki, nem emlékszik semmire ebből az időszakból, és semmit nem ért el alatta.

Attila próbálja bepótolni ezt az időt: gyakorolja a hitét, párkapcsolatokba kezd, prevenciós előadásokat tart, kitanulja az asztalos szakmát, jogosítványt csinál és jobb lakásba költözik, de mindeközben ott ül a múlt kísértete – vagy inkább a múlt kísértése – a vállán. Mert tizenöt évet nem lehet bepótolni, vagy kitörölni. Attila nem teheti meg nem történtté azokat a dolgokat, amelyeket ekkor tett, illetve nem hozhatja vissza azokat az embereket sem, akiket ez idő alatt elvesztett. Itt nem is feltétlenül csak az öccsére gondolhatunk, hanem azokra az ismerőseire is, akiket drogfüggősége miatt eltolt magától. Ez sincs explicit módon közölve a filmben, de az sokat elmond, hogy a börtönben senki nem látogatta meg Attilát. Talán pontosan ezért lehetett rá ekkora hatással a börtöncursillo – hozzájuk tudott egyedül kapcsolódni, és ők voltak egyedül azok, akik meghallgatták és foglalkoztak vele

Jelenetkép a Szabadítóból

Attila minden erejével az előítéletek ellen küzd, és teljes mértékben szakítani próbál azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a társadalom szerint jellemeznek egy börtönviselt embert: mélyen hívő, művelt, mindenkivel udvarias, sőt, egy jelenetben még egy általa írt verset is elszaval. Olyan szinten hátat fordít az addigi életének, hogy már-már hihetetlennek tűnik a története és nézőként az lehet az érzésünk, hogy csak miattunk játssza el ezt a szerepet: túl ideális, túl elképesztő, túl tökéletes.

Azonban valószínűleg nem erről van szó. A film azt is jól bemutatja, hogy egy függő egyetlen esélye az, ha minél távolabb helyezi magát a régi környezetétől és énképétől. Attila pedig pontosan ezért kapaszkodik ennyire erősen ebbe az új, látszólag túlzottan ideális identitásba, amelyet kritizálhatunk és meg is kérdőjelezhetünk, de valójában ez az eltávolodás menti meg őt a visszaeséstől.

Egy másik érdekes téma, amelyet felvet a film az érzékenyítés és prevenció közötti különbség. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon melyiket jelölhetjük ki a kettő közül a film elsődleges céljának, és hogy egyáltalán a dokumentumfilm mint eszköz az érzékenyítésen túl alkalmas lehet-e a prevencióra is. A Szabadító ugyanis inkább megfelel a prevenciós cél jellemzőinek. Az érzékenyítés eléréséhez ugyanis más eszközökre lenne szükség, például a filmnek többet kellett volna foglalkoznia Attila hátterével és pontosabban ki kellett volna fejtenie, hogy milyen külső, általa nem befolyásolható tényezők juttatták el a droghasználatig és törvényszegésig.

Azonban Attila múltja nem kerül részletesen kifejtésre – aminek oka egyébként valószínűleg az, hogy a film végig az ő szemszögéből játszódik, ő pedig bár valamelyest tisztában van a szerencsétlen sorsával, próbál minél inkább felelősséget vállalni a tetteiért. Bár konfrontálódik például édesanyjával és felelősségre vonja, amiért gyerekkorában elhanyagolta őt, összességében Attila szemléletmódja nem a saját maga felmentéséről szól, hanem éppen arról, hogy régebben erkölcsileg elítélendő dolgokat tett, de ezeken aztán felül tudott emelkedni.

A készítők pedig úgy tűnik, tiszteletben tartották a nézőpontját, és nem próbáltak valami olyasmit a szájába adni, amelyet nem érzett önazonosnak. Így a film is inkább az ő nézőpontját mutatja be, amely nem utasítja el azt a gondolatot, hogy olyan külső tényezők, mint a családi háttere befolyásolták volna a döntéseit, de mégis inkább az egyéni felelősségre és a mindenkori döntéshozatal képességére helyezi a hangsúlyt. Abban a jelenetben is ez csúcsosodik ki, amikor Attila prevenciós előadást tart egy iskolában: arról beszél a diákoknak, hogy annak ellenére, hogy nehéz körülmények közül jönnek és az ismerősi körükben sokan használnak kábítószert, a döntés igenis az ő kezükben van.

Jelenetkép a Szabadítóból

A kameraállások is erősítik azt az érzést, mintha valóban Attila szemszögéből látnánk mindent, például sokszor a háta mögül veszi a történéseket a kamera. Emellett érdemes megemlíteni azt is, hogy sok játékfilmes eszköz tűnik fel a filmben, amelyek elmossák a szigorú dokumentumfilmes határokat. Például pár jelenetet gyaníthatóan többször is felvettek, ebből adódóan pedig néhány történést csak újrajátszottak a dokumentumfilm szereplői. Ugyanakkor a legfontosabb történések nem kerülnek konkrétan megjelenítésre. Ahogy fentebb említettük, Attila múltjára, a börtönben töltött éveire és legszörnyűbb emlékeire csak utalásokat kapunk – ezeket talán ízléstelen és Attila számára meglehetősen traumatikus lett volna ilyen módon újrajátszani.

A film a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült a Szőts István Filmműhely keretében. 2022. június 1-én mutatták be a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban. Rendezője Hajnal Gergely, aki a filmezés mellett a börtöncursillo tagjaként szolgál börtönökben és fogvatartottakkal beszélget a hitről. A járvány előtti években még filmklubot is tartott az elítélteknek, ahol olyan filmeket vetítettek, amelyek elősegíthetik a szabadulás utáni reintegrációt.

Attilával is börtönbeli munkájuk során találkoztak. Hajnal Gergelyt megihlette a férfi karaktere, így született meg benne az ötlet, hogy érdemes lenne egy egész estés dokumentumfilmben bemutatni a történetét. Attila már szerepelt korábban médiában, illetve a tapasztalatait is rengetegszer megosztotta fogvatartottakkal és veszélyeztetett fiatalokkal, ezért nem volt számára új a kamera előtti beszéd vagy az, hogy fájdalmas emlékeket kellett felidéznie.

A filmet számtalan különböző filmfesztiválon bemutatták Finnországtól kezdve a Vajdaságon keresztül Olaszországig. Münchenben a Better World Film Festivalon díjat is nyert. Sőt, nem csak Európát hódította meg a film: a tengerentúlra is eljutott, többször került be egyesült államokbeli filmfesztiválok programjába is.

A készítők legfontosabb célja most az, hogy veszélyeztetett fiataloknak és börtönviselteknek, illetve fogvatartottaknak tartsanak vetítéseket, valamint a televízióban is látható legyen a film. Minél több emberhez el akarják juttatni Attila történetét, mivel a filmben tanúsított kitartása, őszinte jóindulata és megingathatatlan hite reményt nyújthat még a legkilátástalanabb helyzetben lévőknek is.

Dávid Kamilla, Tóth Enikő
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék

Felhasznált interjúk, források:
https://777blog.hu/2022/06/09/bortonben-voltam-es-meglatogattatok-interju-hajnal-gergely-filmrendezovel-aki-bortonben-is-szolgal/
https://jezsuitakiado.hu/cikkek/mindig-van-lejjebb-de-feljebb-is/
https://kepmas.hu/hu/szabadito-dokumentumfilm
https://index.hu/kultur/2022/06/02/szabadito-film-lole-attila/
https://www.imdb.com/title/tt20880854/