„Nem válogathatsz a hagyományokból. Vagy mindent, vagy semmit.”
Tea Vidović Dalipi filmje saját házasságának története: Tea horvát, férje, Mirsad pedig koszovói roma család tagja, és az eltérő kulturális közegek közti törésvonal a párt kompromisszumok kötésére kényszeríti. Tea főszereplője, narrátora, írója és rendezője a filmnek. A rendezőnő ezzel a filmjével debütál a dokumentumfilmes közegben, melyet több, mint tíz év alatt forgatott, és amellyel elnyerte a 2023-as Dokufest Nemzetközi Dokumentum- és Rövidfilmfesztivál közönségdíját. A rendező a horvátországi civil társadalom aktív résztvevője, szociológus, a migráció és a kulturális identitások területén végez kutatói munkát. Zágrábban a Béketudományi Központtal folytat együttműködést és foglalkozik menekültekhez és migrációhoz kapcsolódó programok fejlesztésével.
A „snajka”– ahogyan a film legelején olvasható – tradicionális balkáni kifejezés a menyre, aki beházasodik a férje családjába, és így elvárás, hogy fejet hajtson a család hagyományai előtt. A film Tea, a „snajka” szemszögéből térképezi fel, hogy egy eltérő nemzetiségű balkáni pár és születő gyerekük, Frida, hogyan kerül elvárások, vallási tradíciók, nacionalista konvenciók és rasszizmus kereszttüzébe, és ennek ellenállva, az esküvőjüktől a gyereknevelésig hogyan igyekeznek megőrizni családi autonómiájukat.
A rendező célja – ahogyan arról a 29. Szarajevói Filmfesztivál keretein belül rendezett kerekasztal-beszélgetésen nyilatkozta – az volt, hogy bátorítsa a lányokat, köztük Fridát is: joguk van nemet mondani. A filmben Tea szemszögén keresztül jelenik meg az emberi jogok nőket érintő rétege. Mirsad családjának hagyományai, elvárásai, amelyek kiterjednek az esküvői ruhától a gyermeknevelésig a pár magánéletének számos aspektusára, feszültséget képeznek Tea szabad akaratával. Bár a sokszor egymással szembenálló konvencióktól a pár egyik tagja sem határolódik el radikálisan, mégis a kultúrán kívül állók maradnak. Ahogyan Tea narrációjában megfogalmazza, vagy a tradíciók egészét kell a magáévá tennie, vagy teljesen kiszorul azokból: vagy mindent, vagy semmit. A film nem a hagyományok ellen foglal állást, hanem rávilágít, hogy azok – ebben az esetben társadalmi nemi szempontból – korlátozó jellege ellehetetleníti az velük való azonosulást, és mások stigmatizálására, kizárására lehetnek alkalmasak, ha értelmezésük túl fundamentalista.
„Gondolkoznak az emberek, mielőtt beszélnek?” – hangzik el kérdés Tea narrációjában, mikor arról számol be, hogy kislányával megállították az utcán, és számon kérték: hogyan lehet egy fehér nőnek ilyen barna gyereke? A film másik hangsúlyos emberi jogi rétege a rasszizmus, a cigányság stigmája. Mirsad és a család tapasztalatain keresztül – amilyen többek között az előbbi jelenet, vagy Mirsad találkozása egy férfival, aki az utcán cigánynak nevezi – foglalkozik a rendező a rasszizmus balkáni árnyalatával. A film állásfoglalása szerint viszont ezen árnyalat, bár számos balkáni kulturális sajátosság, tradíció színezi azt, mégsem függetleníthető – vagy inkább nem érdemes függetleníteni – a rasszizmus nyugati értelmezésétől. A család a dokumentumfilm egyik kulcsjelenetében közösen vesz részt egy BLM (Black Lives Matter mozgalom) tüntetésen, és így adaptálja a nyugati mozgalmak, a rasszizmus nyugati értelmezésének tudásanyagát a saját kontextusra. A kérdés mégis nyitott marad: a film nem von le explicit tanulságot, nem mutat egyértelmű irányt a balkáni rasszizmus értelmezésével kapcsolatban. A film inkább identitáskonstrukciók kavalkádját sorakoztatja fel, amilyen a nemzet, a rasszizált kisebbségi státusz, a társadalmi nem és vallás, amelyek egymással metszeteket alkotnak. Ezek között navigálni a néző számára is labirintusszerű élmény: rákényszerül, hogy átértékelje az identitásokhoz kapcsolt sztereotípiákat, az azok között feszülő ellentéteket, számot vessen az őket érő megkülönböztetéssel, amely diskurzus a balkáni régió sokszínűsége miatt történelmileg is terhelt terület és komplex kihívás.
Miben specifikus még a régió? Bár a film felvázolja a balkáni identitások diverzitását, régión átívelő élmény a posztszocializmus, amely jóval diszkrétebben, de mégis jelentőségteljes, a két családi hátteret is összekötő elemként működik a filmben. A két nagymama beszélgetésének jelenete is ilyen visszafogott, nem explicit módja a széthúzó identitásokat áthidaló kapcsolódás megjelenítésének: a két nő arról beszél, hogy Koszovóból vízum szükséges, hogy a család eljusson bármely környező országba, amely jóval nehézkesebb a „régi időkhöz” képest. A panasz mögött azonban annál jóval több, a poszt-jugoszláv nosztalgia és jelenkori széttöredezettség bújik meg. Ilyen finom eszköz ezenkívül a jelenet, amelyben a nagypapa a „Tito elvtárs, fehér violám” (horvátul: Druže Tito Ljubičice Bijela) kezdetű mozgalmi dalt énekli a kislánynak, amelyet kiemelten a posztszocialista régióból származó néző olvashat nosztalgikus gesztusként, akár vágyakozásként.
A dokumentumfilmben gyakran előfordul, hogy a rendező nem csak rendez, hanem ő maga is szereplőjévé válik a filmjének. A Snajkánál is ez történik, a rendező az “autoetnográfiai filmkészítés” iskolájához csatlakozik a filmjével: a rendező saját maga a filmben történő kutatási folyamat alanya, személyes tapasztalatokból bontja ki a feldolgozott témát. Ez a megközelítés elmossa a hagyományos határokat a filmkészítő és a téma között, egyedi és személyes perspektívát teremtve a dokumentumfilm témájához. A filmben ennek számos következménye észlelhető, például sokkal szubjektívabbá válik a film a néző számára annak köszönhetően, hogy a rendező szemével látjuk, éljük meg a helyzeteket, aki érzelmi és gyakran intim réteget ad a történetmeséléshez. A film domináns tere a pár magánszférája, például a hálószoba, a konyha vagy a fürdő. Az itt játszódó jelenetekben mintha a néző is ott lenne a pár személyes terében, és közvetlen tapasztalójává válna a feszültségnek és harmóniának, amely a teret uralja. Az operatőri munka ehhez kapcsolódva sokszor homevideo-szerű, amatőr, családi felvételek, emlékek hatását kelti.
Tea jelenléte hitelességet és őszinteséget nyújt a publikum számára, személyes élményein és interakcióin keresztül alakítja a néző észlelését. Mivel közvetlenül involvált a személye, a film nem deliberatív módon vitatja meg az érintett témakört, nem törekszik objektív vagy semleges álláspontot fenntartani. Nem uralkodó eszköze a filmnek a vita, a vélemények ütköztetése. Az ábrázolt konfliktusok, párbeszédek elemi összetevője a düh, a karakterek haragja, a film nem rejti el személyes érintettségüket. A Snajka: Elvárások naplója, ahogyan az a BLM mozgalmat érintő jelenetben is megmutatkozik, nyílt tüntetés a korlátozó nemi és rasszizált kategóriák ellen, a rendező explicit kiállása a megkülönböztetéssel szemben.
Tóth Anna Júlia, Nagy Boglárka
ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék
Források:
https://restarted.hr/en/film/feature-films/snajka_diary-of-expectations/
https://www.cinelinkindustrydays.com/2022-docu-rough-cut-boutique/snajka
https://cineuropa.org/en/newsdetail/447411/
